"Egy magyarral több lett a porondon" - énekli a virtuóz pályafutására visszatekintő középkorú Liszt Ferenc Fekete Gyula bicentenáriumi művében, s az egyszerre büszke, elégületlen és ironikus kitételt akár a "félkomoly opera" ősbemutatójának recenzense is elismételheti. Mert hisz' az okvetlenül üdvözlést és elismerést érdemel, hogy újabb játszható alkotással gazdagodott a magyar operairodalom, míg ellenben a mű és a színrevitel elegyes összhatása némi csalódást éppúgy ébreszthetett a közönségben, mint enyhébb vagy épp erőteljesebb iróniát. Az új opera ugyanis részint szándékoltan, ám részint alighanem akaratlanul olyan, egymással ellentétes benyomásokat keltett, amelyeket nem könnyű egyetlen értelmező/értékelő jelző köré gruppírozni.
Fekete Gyula zenéjén kezdve a sort: ha mégannyira imponálónak is érezhettük az első ütemtől az utolsóig a múltba visszanyúló, a romantika hangzásvilágát a sanzonokkal és egyéb stílparódiákkal összeboronáló invencióját, netán elvitathatatlan hangszerelői szellemességét, azért a végeredmény sok ponton kétesnek tűnt. Merthogy a Liszt Ferenc "életközépi válságát", azaz 1861-es meghiúsult házasságkötési tervét, majd a katolikus egyház felé fordulásának stációit jelenetező opera zenéje rendszerint ott is parodisztikusnak hat, ahol a szerzői szándék eredendően más lehetett. Igaz, azt bízvást feltehetjük, hogy a színen Liszt lányával, Cosimával szerelmi kettőst éneklő Richard Wagner okkal imitálja saját stílusát ("Újra meg újra..." - szárnyal a kettős az ismerős fokozások eksztatikus magasába). Ámde az már igencsak furcsa, hogy a seregnyi színromantikus idézet és önállóan (tovább)fejlesztett motívum dacára a zene legtöbbször inkább Oscar Straus és Robert Stolz múlt századi operettjeire hajaz, mint az echt XIX. századra. S ehhez jönnek azután az igazi karikaturisztikus ujjgyakorlatok (például és kiválólag a Liszt hajdani szerelmeit elősoroló jelenés spanyolos koloritú Lola Montez-epizódja), amelyek végképp a "már hallott", a déja entendu inkább fád, mint megmosolyogtató utóérzését gerjesztik.
A zene modalitásainak megnyugtató beazonosítását Papp András librettója sem könnyíti meg számunkra, hiszen az Alan Walker háromkötetes Liszt-monográfiáját lelkiismeretesen búvárló szövegkönyvíró kevés fogódzót ad ahhoz, hogy ugyan mit is tartsunk - az opera alcímét idézve - Liszt Ferenc mennybemeneteléről. Ámbátor elmondható, hogy Liszt személyisége és életfordulatai ma is nehezen kategorizálhatóak, aminthogy a kortársaknak sem sikerült ellentmondásoktól mentes képet kialakítaniuk a komponista világfiból klerikussá való átlényegüléséről. "Abbénak álcázott Mephistopheles. Így végzi hát Don Juan!" - írta Lisztről a történész Gregorovius, s mintha az alkotók is fordított Don Juan-történetként kívánták volna prezentálni operájukat. Csakhogy az idős Liszt (Fodor Tamás téveteg alakítása) prózai narrálásával megterhelt cselekmény iránytalanná s már-már tét nélkülivé vált az ironikus távolítások és parodisztikus grimaszok közepette. A második felvonásban így előbb a kontratenorban éneklő IX. Pius Bellini-imitációját (a pápa egyszer valóban elénekelte Liszt jelenlétében a Casta divát - igaz, bariton fekvésben), majd Liszt cimbalomkíséretű magyar nótáját hallhattuk, s így nem csoda, ha a publikum utóbb alig-alig hangolódott rá a túlzásig fokozott finálé zenei megdicsőülésére.
Gothár Péter rendezőként kevés erőteljes megoldással járult hozzá az ősbemutatóhoz, s inkább csak díszlettervezői kulcsötletével vétette észre közreműködését. A középre ültetett zenekar köré ugyanis fehér kifutót építtetett, s így amíg Liszt minden erejével föl-, Fekete Gyula pedig visszafelé törekedett, addig a szereplőknek csupán a körbe-körbehaladás lehetősége adatott meg.
Az előadás vokális teljesítményeit és zenés színházi alakításait túlnyomórészt rokonszenves összeszedettség, sőt formátum jellemezte. A megkettőzött Liszt énekes szerepében Fekete Attila olaszos tenorjának és kutató-szemlélődő színpadi létezésének erejével, a Liszttel házasságra készülő Carolyne Sayn-Wittgenstein hercegnét (és a nagy magyar korábbi kedveseit) játszó Mester Viktória pedig elementáris erejű nőiességével, valóban operai alakká nemesülő szerepformálásával aratott megérdemelt művészi sikert. Birta Gábor a koloratúrázó pápa, míg a tenor Kiss Tivadar a burleszk-komikumú, naturburs inas ziccerszerepében lubickolt. Káldi Kiss András Wagnerként keltett meghökkentően erős, szinte portrészerű illúziót - részben az iróniát amúgy ugyancsak túlhangsúlyozó jelmezek (jelmeztervező: Bujdosó Nóra) legsikerültebbikének köszönhetően. Mit tagadjuk, a Cosimaként felléptetett Frankó Tündét és az Árpád-házi Szent Erzsébetként profán rózsacsodát véghezvivő Kertesi Ingridet hallhattuk már a mostaninál sokkalta biztosabb formában is énekelni, míg az intrikus bíbornokot adó Kovács Annamária megsínylette figurájának hevenyészett jellegét. Kesselyák Gergelynél lelkesebb, az elkötelezett ügyszeretetet erőteljesebben sugárzó karmestert egyetlen operaszerző sem kívánhat ősbemutatója számára.
Thália Színház, március 18.
