Okos könyv - ha kétszavas sommáját kellene adnunk, mintegy előzetes gyanánt az alább következő recenzió ítéletének, úgy ekként jellemeznénk a magyar irodalom történetét majd' 1100 oldalon áttekintő kötetet, Gintli Tibor és hat kollégája, az ELTE BTK tudós oktatói közös munkáját. Méghozzá bámulatba ejtően okos könyv, hiszen szerzői egy jószerint megoldhatatlan, sőt a tudományos közmegegyezés szerint éppenséggel lehetetlennek deklarált feladatot teljesítettek: a magyar irodalomtörténet egészét összefüggő narratív szerkezetben ismertető, ám a vizsgálat alá vont témák és a kutatói közelítések változatosságát érzékeltető és érvényesítő összefoglalást bocsátottak a tanuló- és olvasóközönség rendelkezésére. A rokonszenves részeredményeket elősoroló, imponáló félkudarc, A magyar irodalom történetei (2007) három vaskos kötetének nyomában az Akadémiai kézikönyvek sorozatába illeszkedő munkának most alighanem sikerül majd tartósan hasznos segédletté válnia, és úgy lehet, megannyi ponton le- és kiváltania a mára legendássá patinásodott "Spenót" fejezeteit.
A nagyjában egységes tárgyalás értelemszerűen megkövetelte egy domináns szempontrendszer érvényesítését, s a kötet írói az áttekintés szerkezetét meghatározó szerepre a poétika alakulástörténetét választották. Ezt a döntést azonban eleve nem szánták kizárólagosnak, s a három nagyfejezet szembeötlő módon más-más mértékben horgonyoz le a műnemek és műfajok formálódásának, alakulástörténetének elemzési szempontjainál. Hol a bevett művelődéstörténeti közelítés (a régi magyar irodalom egységében), hol meg az irodalompolitikai tárgyalás (elsősorban az 1945-öt követő szakaszban) dúsítja fel az elemző ismertetést, amely így nemcsak az egyes korszakok hajdani arculatához és/vagy utóbb kialakult történeti reprezentációjához illeszkedik, de a kötet - tudományos munkáknál oly szokatlan - olvasmányélmény jellegét is gyarapítja.
A kezdetektől 1750-ig terjeszkedő, Kiss Farkas Gábor, Laczházi Gyula és Orlovszky Géza által írt első egységet a mintaszerű sűrítés, s a kötet további szakaszaiban már egyáltalán nem vagy legfeljebb alig-alig felbukkanó biográfiai érdeklődés és szélesebb történeti kitekintés jellemzi. A kanonikus értékelésekkel és az ugyancsak évszázados hagyományok által szentesített elemzési módszerekkel nemritkán szembehelyezkedő, vagyis merészebb fejezet a klasszikus magyar irodalomé, melynek két szerzője, Szilágyi Márton és Vaderna Gábor tán a legkövetkezetesebben érvényesítette a poétikai-esztétikai tárgyalásmódot. Méghozzá úgy, hogy egyrészt unásig ismertnek hitt kötelező olvasmányok egész sorát teszik izgalmas elemzések tárgyává, másrészt pedig sikeresen helyet szorítanak az irodalomtörténeti összefoglalásokban rendszerint mostohán kezelt színházi kultúrának is - a vígjáték- és a népszínmű-irodalom reprezentatív alkotásainak vagy éppenséggel Herczeg Ferenc Bizáncának. (Miként a kötet egésze, úgy ez a fejezet is csiszolt értekező prózát mutat, s ezért különösen sajnálatos, hogy a szövegformálói gondosság egy-egy pillanatra kihagyott, amiről az "időnek előtte" értelmében használt idejekorán, illetve az "esetenként" helyett kiírt alkalmasint szócska ad bizonyságot.)
Kevéssé meglepő módon a huszadik század elemző feldolgozása már jóval problematikusabb összképet mutat. A század első felének irodalomtörténetét a főszerkesztő Gintli Tibor egyfajta arcképek nélküli arcképcsarnokká alakítja, s az összesen 35 irodalmárt elővonultató tárlat elé egy nagyjából hatoldalnyi bevezetőt illeszt. Ez a fejezetindító előbeszéd a magyar irodalmi modernség és a Nyugat közkeletű azonosítása, összecsúsztatása ellen hoz fel figyelemre méltó érveket, ám paradox módon be is éri a Nyugat ilyetén pertraktálásával, ami végeredményben aligha szolgálja a nagyszerű folyóiratra korlátozott látómezőnk oly kívánatos kitágítását. A portrék sorában mindazonáltal számos remekbe sikerült darabot s megannyi polemikusnak szánt értékelést találhatunk, hiszen Gintli erőteljes kritikai közelítéssel fordul a magyar irodalom legerősebb nemzedékei felé. Úgyannyira, hogy a műveiben a nyelvi megformáltságot a "valóság" ábrázolásának kötelme alá rendelő Karinthy Frigyesnek például szinte csak az Így írtok ti paródiáiért jár Gintlitől dicséret, s az író fejére még ez esetben is tévedésként olvastatik művének elméleti előfeltevése.
A kötet huszadik századi szakaszában válnak a legfájóbbá a hiányok is, miután a fentebb említett 35 irodalmár között nem kapott helyet a kötetben mindössze egyetlen futó említéssel szereplő Szép Ernő, valamint a még en passant sem előbukkanó Hunyady Sándor. (A korábbi nemzedékekből például Justh Zsigmondot és Török Gyulát hiányolhattuk, az irodalomtörténet "nem egyezményes" jellegét pedig a népi jobbszél érdemi távolmaradói, Sinka, Erdélyi vagy épp Nyirő érzékeltethetik.) Az 1945-től napjainkig elérő zárószakasz szerzője, Schein Gábor bravúrosan megoldott kényes feladata közepette ugyancsak szerzők egész hadát hagyja említetlenül, ám az természetesen aligha róható vétkéül, hogy lapunk Elsüllyedt szerzők című sorozatának majd' mindahány szereplőjét mellőzi tárgyalásából. "Az író csak egy ürge" - hangzik az Ottlik Gézától származtatott megfogalmazás, amelynek igazságát nehéz lenne megcáfolni. Az irodalomtörténet és a kegyeletes emlékezet azonban valamiképp mégsem kedvez az iskolateremtést, a tanítványok kinevelését és követők hátrahagyását elmulasztó ürgéknek. Aki ezt nem hiszi, az csak lapozza fel a Zelk Zoltánról szóló mellékmondatot!
Akadémiai Kiadó, 2010, 1096 oldal, 6800 Ft
