Mi tagadás, García Lorca ösztrogéntõl tüzelõ modern kori klasszikusát a pragmatikus színházigazgatók rendszerint akkor veszik elõ, ha a társulatukban nagy számban mutatkoznak hálás szerepre várakozó, helyzetükkel elégedetlen színésznõk. A Fesztiválszínházban bemutatott produkció természetesen nem ez az eset, hiszen a dráma 2006-os Off Broadway-musicalváltozatának honosítására alkalmilag összeszövetkezõ mûvészek majd' mindahányan más-más teátrumból, különbözõ színházi formációk felõl érkeztek: ki az Operettbõl, ki meg a Nemzetibõl, a Magyar Színházból, az Örkénybõl, s persze a HOPPart csapatából. A formátumos színésznõk szerencsés összekerülése - élen a matrónaszerepben felléptetett Csákányi Eszterrel - éppúgy sokat ígért, akárcsak a kísérletezõ kedvû szerzõ, Michael John LaChiusa erõs hatásokkal dolgozó, flamencóra alapozott, eklektikus zenéje. S valóban, a rövid, hozzávetõleg nyolcvanperces elõadás számos érvényes és emlékezetes pillanatot teremtett: az alaphelyzetet exponáló, s amúgy statikusságában is lendületes koreográfiájú nyitószámtól egészen a nõvére võlegényét elcsábító, szép Adela (Radnay Csilla vokálisan is kifogástalan alakítása) jeleneteiig.
Hogy a sikerült pillanatok sorából valamiképp mégse kerekedett emlékezetes este, azért ezúttal vonakodnánk Böhm György szolid rendezõi mûködését kárhoztatni. Úgy lehet, inkább a musical útkeresõ jellege határolta be a zenés színházi élményt, amely így néhány kitüntetett mozzanatba sûrûsödött össze: Egri Márta veszedelmesen fojtott szolgáló-rezonõrének (Poncia) jelenlétébe, a Katonában még Ponciaként látott Csákányi rettenetes asszonydühébe, s a lányok szenvedélyes férfiszomjába. Valamint Vincze Balázs erõteljes koreográfiájába, no meg különösképpen a zenei kíséret (zenei vezetõ: Riederauer Richárd) mindvégig hangulatteremtõ csapatjátékába.
MûPa Fesztiválszínház, január 21.
****
