Musical - Ûber - Kander-Ebb-Masteroff: Cabaret

Zene

És a hajó megy - úgy lehet, a nézőnek önkéntelenül is ez a Fellini-filmcím juthat az eszébe a Centrál Színház Cabaret-előadása láttán. Nem csak és nem is elsősorban azért, mert a Bozsik Yvette által rendezett és koreografált produkció színpadképe részben a hajózási tematikát idézi (egyebek mellett többször is előhozott mentőövvel és a Varázsceruza című rajzfilmsorozat hajótöröttjének felöltöztetett zenekarvezetővel), hiszen a díszlet vasutas előtere meg a mozgásban hozzárendelt zötykölődés érezhetően még hangsúlyosabb hatáselemnek van szánva. Hanem mivel vonat és hajó egyként a biztos pusztulás felé halad, akárcsak Fellininél, és e végzetszerű mozzanat nyomatékosítása korántsem idegen a weimari köztársaság végnapjaiban játszódó musicaltől, s persze az ízlés- és véleményszabadság, a zavarosságában is szabad élet felszámolását kameraként rögzítő Christopher Isherwood alapművétől sem. Nem idegen tehát, ám így, többszörösen kijátszva tán kicsit sok, pláne hogy a díszlet (Khell Zsolt munkája) közepén elhelyezett falióra a sajtóbemutatón mindvégig tizenkettőt, helyesebben a tizenkettedik órát mutatta.

És a hajó megy - úgy lehet, a nézőnek önkéntelenül is ez a Fellini-filmcím juthat az eszébe a Centrál Színház Cabaret-előadása láttán. Nem csak és nem is elsősorban azért, mert a Bozsik Yvette által rendezett és koreografált produkció színpadképe részben a hajózási tematikát idézi (egyebek mellett többször is előhozott mentőövvel és a Varázsceruza című rajzfilmsorozat hajótöröttjének felöltöztetett zenekarvezetővel), hiszen a díszlet vasutas előtere meg a mozgásban hozzárendelt zötykölődés érezhetően még hangsúlyosabb hatáselemnek van szánva. Hanem mivel vonat és hajó egyként a biztos pusztulás felé halad, akárcsak Fellininél, és e végzetszerű mozzanat nyomatékosítása korántsem idegen a weimari köztársaság végnapjaiban játszódó musicaltől, s persze az ízlés- és véleményszabadság, a zavarosságában is szabad élet felszámolását kameraként rögzítő Christopher Isherwood alapművétől sem. Nem idegen tehát, ám így, többszörösen kijátszva tán kicsit sok, pláne hogy a díszlet (Khell Zsolt munkája) közepén elhelyezett falióra a sajtóbemutatón mindvégig tizenkettőt, helyesebben a tizenkettedik órát mutatta.

Hogy a fentebb vázolt alapérzület ma aktuális-e, s ha igen, menynyire, azt ki-ki eldöntheti magának, ám hogy a Cabaret zenéje változatlanul zsigerileg elevenen hat, és a színpadról felhangzó szöveg a napjainkig ér, azt a produkció minden nézője megtapasztalhatta. Az előbbi tény kevéssé tűnhet meglepőnek, noha azért így is a zenei vezető Lázár Zsigmond és munkatársai dicséretére válik, azonban a szöveg jelenkorivá paskolása előzetesen jócskán kétes kimenetelű vállalkozásnak ígérkezhetett. Nos, Baráthy György fordítói munkája erős és fiatal szöveget teremtett, s bár a recenzens személyes gusztusát zavarták olykor a legfőként stílustalanságukban naprakész és hiteles fordulatok (űberszexi, rábaszás stb.), azért az okvetlenül méltatást érdemel, ha egy új musicalszöveg nem kelti a kínosan legénykedő trotli benyomását. Különösen tetszett egy-egy merészen sprőd rím (pl. "ott jó, ahol / van alkohol"), s legfeljebb tán Sally Bowles egyik dalának zavaróan (hang)súlytalan szakaszzáró során akadtunk fenn, ami mindössze így szólt: "Nem nagyon".

A látványában és revüelemeiben ügyesen és hatásosan összerakott előadás legfőbb gyengéjének a színészvezetés bizonyult. Mert azt ugyan jóhiszeműen vélelmezhetjük, hogy Bozsik Yvette szándékosan tekintett el az egységes játékstílus kialakításától, ám azt már aligha, hogy több szereplő is roppant elárvultan közlekedett a színpadon: csupán a koreográfia által eligazítva, egyebekben kényszerűségből a hazulról hozott jó-rossz színi modorosságokra hagyatkozva. Igaz, Csányi Sándor már rögvest a kezdet kezdetén szimpla szereposztási tévedésnek tűnt, hiszen fizikailag és - fájdalom! - művészileg is elnehezedésnek indult színészalkata Cliff Bradshaw három meghatározó alapvonását hiteltelenítette: ez a Cliff ugyanis sem fiatalnak, sem naivnak, sem amerikainak nem tetszett. S tegyük hozzá, Csányi a figura melegvonzalmait is pusztán az esetlen paródia regiszterében vállalta eljátszani, ami korántsem gyarapította a szexualitás ábrázolását amúgy nyers és bizarr tónusban megkísértő előadás erénylistáját. Oldalán a gyönyörű Marozsán Erika a megszólalásig tökéletes bárdizőznek ígérkezett, ám a megszólalást, s különösen a humorosnak szánt, illetve az énekes megszólalásokat követően ez az illúzió eltagadhatatlanul némi csorbát szenvedett. Marozsán ezzel együtt tisztesen abszolválta Sally számait, ámbár a színésznő vokális teherbírásával kapcsolatban egykönnyen részvét-teli aggodalom támadhatott a közönségben. A két idősebb figurát, a rezignált szállásadónőt és a zsidó zöldségest alakító Básti Juli és Haumann Péter egyként magabiztosan hozta a formáját: Básti a reményvesztettség érzékeltetésével prózában és dalban egyaránt az előadás legdrámaibb pillanatait hívta életre, míg a szerepét elsőre a Bongó-sorsolások felől megközelítő Haumann elementáris szeretetreméltóságával és szomorkás megcsöndesedéseivel teremtett légkört maga körül.

"Kabinetalakítás", "jutalomjáték", "képen találta a szerep" - a zsurnalisztaközhelyektől a bennfentes fordulatokig valósággal seregnyi kifejezés áll a rendelkezésünkre, ha a színész és az eljátszandó szerep - amúgy meglehetősen ritkán érzékletessé váló - nagy találkozásának körülírására keresnénk szavakat. Nos, a Konferanszié szerepét és nadrágtartóját magára öltő Keresztes Tamás méltatására most éppen innen illenék előhordanunk jó párat, miután a muzikalitását és higanyalkatát már többszörösen bizonyító színész jószerint egyszemélyes bravúrjává avatta az előadást. Szemtelen svádája, cikázó jelenléte, valamint egyszerre vonzó és taszító színpadi diadalma - hála a szerep kiterjesztésének! - nemcsak a dekadens múlt, de egyszersmind a fenyegető jövő figurájának mutatta, s mintha Bozsik is leginkább e felemás műsorközlő köré kerítette volna változatos ötleteit. S legalább ezen a ponton nincs kétség: meg is volt hozzá a színésze.

Centrál Színház, december 23.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.