És a hajó megy - úgy lehet, a nézőnek önkéntelenül is ez a Fellini-filmcím juthat az eszébe a Centrál Színház Cabaret-előadása láttán. Nem csak és nem is elsősorban azért, mert a Bozsik Yvette által rendezett és koreografált produkció színpadképe részben a hajózási tematikát idézi (egyebek mellett többször is előhozott mentőövvel és a Varázsceruza című rajzfilmsorozat hajótöröttjének felöltöztetett zenekarvezetővel), hiszen a díszlet vasutas előtere meg a mozgásban hozzárendelt zötykölődés érezhetően még hangsúlyosabb hatáselemnek van szánva. Hanem mivel vonat és hajó egyként a biztos pusztulás felé halad, akárcsak Fellininél, és e végzetszerű mozzanat nyomatékosítása korántsem idegen a weimari köztársaság végnapjaiban játszódó musicaltől, s persze az ízlés- és véleményszabadság, a zavarosságában is szabad élet felszámolását kameraként rögzítő Christopher Isherwood alapművétől sem. Nem idegen tehát, ám így, többszörösen kijátszva tán kicsit sok, pláne hogy a díszlet (Khell Zsolt munkája) közepén elhelyezett falióra a sajtóbemutatón mindvégig tizenkettőt, helyesebben a tizenkettedik órát mutatta.
Hogy a fentebb vázolt alapérzület ma aktuális-e, s ha igen, menynyire, azt ki-ki eldöntheti magának, ám hogy a Cabaret zenéje változatlanul zsigerileg elevenen hat, és a színpadról felhangzó szöveg a napjainkig ér, azt a produkció minden nézője megtapasztalhatta. Az előbbi tény kevéssé tűnhet meglepőnek, noha azért így is a zenei vezető Lázár Zsigmond és munkatársai dicséretére válik, azonban a szöveg jelenkorivá paskolása előzetesen jócskán kétes kimenetelű vállalkozásnak ígérkezhetett. Nos, Baráthy György fordítói munkája erős és fiatal szöveget teremtett, s bár a recenzens személyes gusztusát zavarták olykor a legfőként stílustalanságukban naprakész és hiteles fordulatok (űberszexi, rábaszás stb.), azért az okvetlenül méltatást érdemel, ha egy új musicalszöveg nem kelti a kínosan legénykedő trotli benyomását. Különösen tetszett egy-egy merészen sprőd rím (pl. "ott jó, ahol / van alkohol"), s legfeljebb tán Sally Bowles egyik dalának zavaróan (hang)súlytalan szakaszzáró során akadtunk fenn, ami mindössze így szólt: "Nem nagyon".
A látványában és revüelemeiben ügyesen és hatásosan összerakott előadás legfőbb gyengéjének a színészvezetés bizonyult. Mert azt ugyan jóhiszeműen vélelmezhetjük, hogy Bozsik Yvette szándékosan tekintett el az egységes játékstílus kialakításától, ám azt már aligha, hogy több szereplő is roppant elárvultan közlekedett a színpadon: csupán a koreográfia által eligazítva, egyebekben kényszerűségből a hazulról hozott jó-rossz színi modorosságokra hagyatkozva. Igaz, Csányi Sándor már rögvest a kezdet kezdetén szimpla szereposztási tévedésnek tűnt, hiszen fizikailag és - fájdalom! - művészileg is elnehezedésnek indult színészalkata Cliff Bradshaw három meghatározó alapvonását hiteltelenítette: ez a Cliff ugyanis sem fiatalnak, sem naivnak, sem amerikainak nem tetszett. S tegyük hozzá, Csányi a figura melegvonzalmait is pusztán az esetlen paródia regiszterében vállalta eljátszani, ami korántsem gyarapította a szexualitás ábrázolását amúgy nyers és bizarr tónusban megkísértő előadás erénylistáját. Oldalán a gyönyörű Marozsán Erika a megszólalásig tökéletes bárdizőznek ígérkezett, ám a megszólalást, s különösen a humorosnak szánt, illetve az énekes megszólalásokat követően ez az illúzió eltagadhatatlanul némi csorbát szenvedett. Marozsán ezzel együtt tisztesen abszolválta Sally számait, ámbár a színésznő vokális teherbírásával kapcsolatban egykönnyen részvét-teli aggodalom támadhatott a közönségben. A két idősebb figurát, a rezignált szállásadónőt és a zsidó zöldségest alakító Básti Juli és Haumann Péter egyként magabiztosan hozta a formáját: Básti a reményvesztettség érzékeltetésével prózában és dalban egyaránt az előadás legdrámaibb pillanatait hívta életre, míg a szerepét elsőre a Bongó-sorsolások felől megközelítő Haumann elementáris szeretetreméltóságával és szomorkás megcsöndesedéseivel teremtett légkört maga körül.
"Kabinetalakítás", "jutalomjáték", "képen találta a szerep" - a zsurnalisztaközhelyektől a bennfentes fordulatokig valósággal seregnyi kifejezés áll a rendelkezésünkre, ha a színész és az eljátszandó szerep - amúgy meglehetősen ritkán érzékletessé váló - nagy találkozásának körülírására keresnénk szavakat. Nos, a Konferanszié szerepét és nadrágtartóját magára öltő Keresztes Tamás méltatására most éppen innen illenék előhordanunk jó párat, miután a muzikalitását és higanyalkatát már többszörösen bizonyító színész jószerint egyszemélyes bravúrjává avatta az előadást. Szemtelen svádája, cikázó jelenléte, valamint egyszerre vonzó és taszító színpadi diadalma - hála a szerep kiterjesztésének! - nemcsak a dekadens múlt, de egyszersmind a fenyegető jövő figurájának mutatta, s mintha Bozsik is leginkább e felemás műsorközlő köré kerítette volna változatos ötleteit. S legalább ezen a ponton nincs kétség: meg is volt hozzá a színésze.
Centrál Színház, december 23.
