László Ferenc

"Ez a kislegény mindnyájunkat feledésre fog ítélni" - a hagyomány szerint valahogy ilyesformán formulázta elismerését a saját korában lelkesen ünnepelt komponista, az idős Johann Adolph Hasse, miután 1771. október 17-én megtekintette a 15 esztendős Mozart Ascanio Albában című ünnepi színjátékát. A jóslat beteljesült, mi több, az operaszerző Mozart nem csupán meganynyi jeles pályaelődjét, de jószerint még kamaszkori önmagát is két évszázados homályba takarta. Mert bizony Mozartnak az Idomeneo előtt írt mintegy tucatnyi zenés színpadi művét, operáját (dramatikus szerenádját, szakrális témájú Singspieljét, kísérőzenéjét stb.) jelentős részben csak mostanság fedezi fel magának a nemzetközi operajátszás. E folyamat legutóbbi, szimbolikus jelentőségű áttörése kétségkívül az a salzburgi rendezvénysorozat volt, amely 2006-ban az isteni gyermek születésének 250. évfordulóját ünnepelvén, szép sorban Mozart valamennyi színpadi művét a műsorára tűzte. Az Ascanio Albában karmestere akkor éppenséggel az a Fischer Ádám volt, aki lám, most Budapesten is színpadra segítette az Operaház repertoárján eddigelé még soha föl nem bukkant alkotást.

A karácsonyi szünetben Varázsfuvolát hallgatni ugyan elsőre eléggé közhelyes választásnak tűnhet, ám az erős jellem elbírja e balga látszatot, pláne akkor, ha egy klasszikus felvétel csábítja a műélvezetre. Merthogy William Christie 1995-ben rögzített Varázsfuvolája a legfrissebb klasszikus az opera tekintélyes diszkográfiájában: elegáns, a legapróbb részletig finoman kidolgozott, s hozzá tökéletes egyensúlyban mutatja a karmester csodazenekarát, a Les Arts Florissants együttesét, valamint a remekül válogatott énekesgárdát.

"Emeljük a tétet" - ezzel a nagyralátó szlogennel az ajkán rugaszkodott neki az idei évadnak az Operettszínház társulata, s ha már e közérdekű információt a Szerdán tavasz lesz bemutatójáról szólva el is mulasztottuk továbbadni lapunk olvasóinak, hát a Koldusopera múlt pénteki premierje valósággal kiköveteli az önérzetesen merész fordulat citálását. Brecht és Weill közös remeke ugyanis vitán felül olyasforma feladat elé állította az előadás megálmodóit s a musicaljátszás Nagymező utcai gyakorlatán pallérozott énekes színészeket, amit eredetibb kifejezés híján komoly kihívásnak szokás nevezni. Mert túl a megemlékezés tiszteletre méltó gesztusán (a darabot kereken ötven éve mutatta be - az eredeti hangszereléssel és a teljes zenei anyaggal - a mai Thália falai között az úttörő szerepű, ám rövid éltű Petőfi Színház), Béres Attila rendező a Koldusoperával alighanem egyszerre próbálta színészi megújulásra, fejlődésre késztetni az Operettszínház népes rajongótáborral bíró sztárjait és ambiciózus sztárjelöltjeit, valamint izgalmas, kísérletezésre és kockázatvállalásra bátorodó, inspiratív műhelyként fölmutatni teátrumát. A rokonszenves szándéknak tehát már önmagában is kijár az elismerés, még akkor is, ha a bemutatóra elővezetett produkcióban olykor a kívánatosnál érzékletesebbekké váltak az átmenetiség jegyei, a korábban elsajátított játékmodor bevésődései, s mit tagadjuk, néha bizony a művészi sokatmondás merőben formális gesztusai is.

"Van Helmut Schmidt jellemében valami nehezen meghatározható, ami mindig meghatott. Egyfajta harciasság, amit semmi se lohaszt le, még az se, ha láthatólag kimeríti beszélgetőpartnereit, s ami arra készteti, hogy időről és fáradtságról tudomást se véve kifejtse érveit." Valéry Giscard d'Estaing, a hetvenes évek legendás francia-német tandemjének beltagja látott e szavakkal a stratégiailag előzékeny szövetséges ("Csak ön után, Valéry!") és barát portréjának megrajzolásához Hatalom és élet című visszaemlékezésében, hogy utóbb érzékletes epizódok sorával körvonalazza Helmut Schmidt markáns figuráját. Ha valaki ilyen történetekre kíváncsi, a francia státusférfiú könyvét forgassa, merthogy Schmidt németül 2008-ban, vagyis az egykori szocdem kancellár kilencvenedik életévében megjelentetett munkája híján van a bennfentes sztoriknak és a szórakoztató kulisszatitkoknak, ellenben valósággal olyan, amilyennek a fenti idézet a szerzőt jellemezte. Alapos, a stiláris szárazságig célratörő és világos, imponálóan koncentrált szöveg, amely az első nagybetűtől az utolsó pontig logikus rendben tárja elénk Schmidt politikusi tapasztalatainak mérlegét, a múltban szerzett ismeretekből, a még idejekorán vagy már csak utólag levont tanulságokból is rendre a jövőt - az egyesített Németország eljövendő döntéseit, az európai egységtörekvések buktatóit és a világpolitikai erőjátékok átrendeződését - fürkészve.

Túl egy teljes operaházi hatalomváltáson, a tisztes hírű olasz rendező, Cesare Lievi és Térey János közreműködése nélkül, ám a 200. születésnap estéjén azért csak felhangzott az Operában a Bánk bán ősváltozata, s ez alighanem már önmagában is üdvözlésre érdemes ténynek ítélhető.

Volt a cselédnóták világforradalmára és magyar szocialista Heine, élces humorista és divatos színpadi szerző. Ma a legtöbben alighanem a Csárdáskirálynő és a Mágnás Miska révén ismerik a munkásságát, ámde súlyos tévedés lenne, ha ezért Gábor Andort szimpla operettkommunistának vagy netán afféle csiribiri írónak vélnénk.

Retróállomás - ezt a szóviccet sugallja a nyelvi játékokra fogékony operettista számára a Szerdán tavasz lesz plakátja, s korántsem alaptalanul, hiszen a Szép nyári nap nyomában az új bemutatóval immár a nyolcvanas évek derekáig ért az operettszínházi időutazás. A cselekményben közelebb lépett a jelenkorhoz, míg hangzásvilágában némiképp eltávolodott tőle, hiszen az idős és részint saját korábbi szerzeményeiből gazdálkodó Fényes Szabolcs akarva-akaratlanul is a múltat idézte zeneszerzői működésének utolsó, hatodik évtizedében. S bár a korszerűség vágya bizonnyal ott munkált a komponistában, legvonzóbb formáját aligha meglepő módon mégsem a naprakészség látszatát imitáló számokban nyújtotta, hanem éppenséggel azokban a slágerekben, amelyeket a hatvanas-hetvenes évek bármely táncdalfesztiváljára beadhatott volna. Ilyenből négy is akad a most retroperettként felcímkézett műben, s ez a mennyiség akár elegendőnek is bizonyulhatna egy hangulatosan múltidéző estéhez. Ám hogy mégsem elegendő, azért elsősorban az eredetileg Bacsó Péter által jegyzett s frissiben Ari-Nagy Barbara és Gém György kezei közt is áthaladt drámaalap kárhoztatható. Bizony már a Macskák pesti premierjének közvetlen szomszédságát megsínylő 1983-as ősbemutatót is főként az egyszerre lapos és a végtelenségig hosszadalmas szövegkönyv terhelte meg, s ezen érdemben a mai átdolgozók sem sokat változtathattak. A bírósági tárgyalást keretként felhasználó történet, amely a társtalan és szintúgy a társas magány elleni küzdelem témáját taglalja, sajna inkább csak a hazai peres eljárások közismert hosszadalmasságát teszi zavarba ejtően érzékletessé. Különösen, hogy hamar kiderül: Fényes Szabolcs a csúcspontok között jókora szakadékokat hagyott, s így az olykor negyedórákra megtorpanó dallaminvenció sem feledtetheti velünk a sztori kínos emészthetetlenségét.

Tán mert a legtöbbünk már a villanykapcsoló titokteljes rejtélyét is megemésztetlenül illeszti napi gyakorlatába, bizony az űrhajózásra (s a tudomány megannyi más kortárs diadalára) jobbára csupán kampányszerűen tudunk rácsodálkozni. Túl a szuperhatalmak hajdani versenyfutásán, legutóbb az űrturizmus újdonat intézménye kínált ilyen lehetőséget: a 20 millió dollárért elérhető "végső álom", a kitenyésztett kozmonauták mellett immár hétköznapi civil milliárdosok számára is megszerezhető élmény alighanem nagyobb publicitást kapott, mint a szovjet-orosz és amerikai űrprogramok utolsó két évtizede együttvéve.

Én egy finom angol úr, mértéktartó, illedelmes, hangom, mint a lágy selyem... - ez a melodikus önjellemzés ugyan Henry Higginstől, a fonetika boszorkányos tudású professzorától való, ám a jeles történész, Ian Bostridge úgyszintén egykönnyen eldalolhatná magáról.

Bizonnyal nem volt korának legnagyobb színésze, rendezőként sem igen lehetett az övé a virtuális elsőség, s alighanem akadt nálánál áldásosabb munkálkodású színházi vezető is a huszadik század hazai színháztörténetében. A száz esztendeje született Major Tamás emléke, mi több, jelenléte ma mégis sokkalta elevenebb, mint számtalan néhai pályatársáé - Gellért Endrétől Tímár Józsefig, Németh Antaltól Somlay Artúrig. Tehetsége, úgy lehet, nemcsak színházművészeti univerzalitása révén vált lenyűgözően maradandóvá, s tegyük mindjárt hozzá, Major nem is csupán pártos elkötelezettségének és kiváló politikai érzékének köszönhetően hagyhatta ránk örökül tartós emlékezetét. Ez az oly sokak által elemzett, zseniális komédiásként és cinikus udvaroncként, elmélyült művészként és gátlástalan ripacsként egyaránt - és egyként joggal - azonosított színházi ember ugyanis jószerint mindenkor azonos volt a korral, amelyben élt és alkotott, s még aggastyánként is oly tévedhetetlenül ismerte fel az aktuális korszellemet, hogy utolsó választásai, tanácsai és tétjei mondhatni mindmáig fényesen igazolják működését, szerepének váltig progresszív jellegét.

A zenetörténetből ismerős gyakorlat, hogy az operakomponista - szűkében lévén az időnek vagy a munkakedvnek - egy korábbi műve nyitányát illeszti új operája elé. A Budapesti 'szi Fesztivál, az Opera és az Új Színház közös bemutatóján most mintha e Rossini által előszeretettel gyakorolt praxis fordítottja vált volna érzékletessé: a nyitány kétségkívül a Csodálatos mobilvilág című "operatórium" számára íródott, ám maga a mű mindössze formálisan - részint esetlegesen, részint erőltetetten - kapcsolódott a nagyralátóan körvonalazott multimediális témaválasztáshoz. A blődlivel kacérkodó technikai bevezetőt követően a nézőtérre kiosztott mobilkütyükből felcsörgő nyitány ugyanis ötletként és megvalósult kompozícióként egyaránt stílszerűnek és tetszetősnek bizonyult. Ám

Tudni szeretném - énekli és firtatja bő tucatnyi alkalommal a Názáreti világsikerének okát a rockopera címadó dalában a táncos lábú kórussal megtámogatott Júdás, s a magyarázatot fürkésző kíváncsiság alkalmasint a darab elnyűhetetlen népszerűségére, ha tetszik, nemzedékeken átívelő recepciójára is egykönnyen kiterjeszthető. Mert amíg a Hair - mint azt két hónapja Szegeden megtapasztalhattuk - mára szolid negyvenessé lanyhult, addig a lemezen 1970, színpadon pedig 1971 óta hódító webberi mesterremeken szemmel láthatólag és főleg jól hallhatóan nem fog az idő. Tovatűnhetett a hippikultúra, s megváltozhatott az évtizedek során a rockzenéhez vagy épp a nagyzenekari hangzáshoz való viszonyunk csakúgy, mint a kereszténység helyéről és szerepéről vallott nézeteink, ám a Jézus Krisztus Szupersztár ma éppoly erőteljes és vonzó alkotás, mint egykoron. Az időközben angol főrenddé ütött komponista ugyanis ebben az egyébiránt atipikus művében sem tagadta meg önmagát, s jószerint minden számba az éppen elegendőnél kétszer többet pakolt - drámai történésből és dallaminvencióból egyaránt. Ez a magyarázata annak, hogy a Szupersztárt tán még akarattal sem lehet elrontani, s hogy rutinrendezéssel és jelzett díszletekkel legalább akkora esélyt kínál a táblás házakkal futó sikerszériára, mint ha a rendezői lángelme és a kiállítás vetekszik egymással a fényességben.