"Félelem és öncenzúra nélkül" - Fischer Iván karmester

Zene

A 2012/13-as évadtól ő tölti majd be a berlini Konzerthaus vezető karmesteri és zeneigazgatói posztját. Az idén hatvanéves művészt új berlini feladatairól, a Budapesti Fesztiválzenekar helyéről és helyzetéről, a megszorítások közepette is megőrzendő rangjáról kérdeztük.

Magyar Narancs: A múlt hétfőn Berlinben önt nevezték meg a Konzerthaus következő zenei irányítójaként. Azt jelenti ez, hogy kivonul a hazai zenei életből?

Fischer Iván: Ez nem fogja befolyásolni a magyarországi munkámat a Fesztiválzenekarral, a múltban is töltöttem már be hasonló funkciót. Ugyanannyit leszek majd Berlinben, mint amennyit az elmúlt néhány évben Amerikában töltöttem, amikor ott a washingtoni Nemzeti Szimfonikus Zenekar vezető karmestereként dolgoztam. Kivonulásról tehát nincs szó, bár ez az új feladat most nagyon inspirál. A Konzerthaus szimfonikus együttesének (az egykori keletnémet Berlini Szimfonikus Zenekarnak) van Németországban a legnagyobb közönsége, vagy évi 10-12 ezer bérletessel, részint régi, lojális kelet-berlini zenebarátokkal, részint új, vegyes összetételű fiatalokkal. Néhány új berlini fesztivál kitalálása és megrendezése lesz majd a fő feladatom.

MN: Felteszem, a berlini jelenlét akarva-akaratlanul egyfajta kultúrdiplomáciai jelleget is ölthet.

FI: Ez elkerülhetetlen, a berlini tartózkodásom egyfajta nem hivatalos nagyköveti tisztet ró rám. Már eddig is rendkívülinek mondható a sajtóérdeklődés, a német újságírók rengeteget kérdeznek Magyarországról. Igaz, már Washingtonban is hasonló volt a helyzet, csak hát akkor kevesebb vita folyt Magyarország nemzetközi megítéléséről.

MN: Ez most különösen hálátlan és bonyodalmas feladatnak tűnik. Gondoljunk csak a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak adott határozott hangú interjújára!

FI: Egyáltalán nem gondolom, hogy nekem napi aktualitású belpolitikai kérdéseket kellene kommentálnom. Zenész vagyok, a zenével akarok foglalkozni, s természetesen Berlinben is elsősorban ezt várják tőlem. Én a német sajtóban a magyar ügyekkel kapcsolatban, ahogy eddig, úgy ezután is kizárólag akkor fogok megszólalni, ha valami nagyon fontos kérdésről lesz szó. Ilyennek tekintem a demokratikus alapértékek védelmét, a kisebbségek megvédését az előítéletektől, a hátrányos megkülönböztetéstől, ezekről szükség esetén az elkövetkezőkben is félelem, öncenzúra és óvatoskodás nélkül kívánok majd szólni. Ez ugyanis nem a napi politika szintje.

MN: A Fesztiválzenekar sikere nyilván jórészt a magyar zenepedagógia, a magyar zeneélet eredménye. Ám mi az, ami kiemeli a zenekart a magyar, sőt a nemzetközi mezőnyből?

FI: Seregnyi apró dolog, újítás, reform, és persze 25 évnyi kemény munka, amit nemigen lehet néhány szóval elmagyarázni. Az engem két esztendőn át követő és környékező berliniek is ennek a titkát keresték, s éppen ezt várják majd tőlem: ennek a színvonalnak, légkörnek, a nemzetközi zenei szakmával és a közönséggel kialakult rendkívül sikeres kapcsolatnak a megteremtését. A Fesztiválzenekarról tanulmányokat írnak szerte a világban, idejönnek hallgatni és tanulmányozni az együttest, próbálják megfejteni ezt a szavakba nem foglalható módszert. Nem panaszkodhatunk, felfigyeltek a munkánkra, hatalmas az elismerés itthon és külföldön. Talán az egyetlen hely, ahol úgy érezzük, hogy nem kezelik a valós rangján a zenekart, az a politikai-költségvetési szféra. Ott, úgy tűnik, nincs igény arra, hogy egy magyar zenekar a világ élvonalához tartozzon.

MN: A kulturális kormányzat és a főváros döntéshozói együtt 175 millióval csökkentették a Fesztiválzenekar idei támogatását. Az együttes költségvetése az állam, Budapest és a magántámogatók hozzájárulásaiból áll össze. Nem olyan ez, mintha a háromból most két lábat kirúgnának?

FI: Nem, erről nincs szó, az állam és a főváros is folyamatosan támogatja a Fesztiválzenekart, a támogatás nem szűnt meg, csak csökkent. Az elvonások miatt idén le kell majd mondanunk sok hangversenyt. Sajnos arról született minisztériumi és fővárosi döntés, hogy kevesebb Fesztiválzenekar-koncertet halljon a közönség, és ez így is lesz, hacsak nem oldódik meg még idén ez a kérdés. De az együttes léte és minősége nem forog veszélyben. Először is kellőképpen harc- és viharedzett társaság vagyunk ahhoz, hogy átvészeljük az ilyesfajta elvonásokat. Másrészt a minőségből sem engedünk jottányit se, a nemrégiben kidolgozott stratégiai elképzeléseinkről nem fogunk lemondani.

MN: Nem veszélyeztetik az elvonások például azt a középtávú tervet sem, hogy a zenekaron belül létrejöjjön egy korhű hangszereken játszó historikus együttes?

FI: Valóban, terveink egyike az, hogy a zenekaron belül, a zenekar művészeinek önkéntes kezdeményezésére létrehoznánk egy, a barokk és a klasszikus zenét korhű hangszereken játszó együttest. Ez ugyanis a jövő, ilyen lesz egy zenekar néhány évtized múlva, a jövő zenekara ötvözi majd össze ezt a két zenei-előadói stílust. Mi már néha Beethoven szimfóniáit is natúrkürttel és natúrtrombitával játsszuk, de ez csak az első lépés. Az ilyen változásokhoz ritka újító szellemre és elkötelezettségre van szükség.

MN: Ön az egyik januári interjújában úgy fogalmazott, hogy "a zenekar ügye nem politikai kérdés". Mégis, nincs az idei elvonások mögött valamiféle büntető szándék?

FI: Én nem tételezek fel ilyesfajta rosszindulatot a minisztérium és a főváros illetékesei és általában az államapparátus részéről. Tavaly decemberben éppen ők segítettek bennünket abban, hogy az év folyamán zárolt pénzünkhöz hozzájuthassunk. Az persze bizonyos, hogy egy ilyen általános drasztikus megszorítás idején rossz és igazságtalan döntések is születhetnek, s éppenséggel az sem elképzelhetetlen, hogy egy-egy politikailag fokozottan lojális lobbizó felhozhatja azt a szempontot: inkább a "rosszfiúktól" vonjanak el pénzeket, s ne tőlük. Az is kétségtelen, hogy nagyon hiányzik három alapelv: hogy több évre lehessen tervezni, hogy a minőség és hasznosság legyen a meghatározó szempont, és hogy az esetleges elvonásokat előzze meg hatásvizsgálat. De a fő problémát én változatlanul abban látom, hogy a szigorú európai elvárásoktól meghatározott költségvetés valósággal satuba szorítja a kulturális szférát, amely ilyen esetekben hagyományosan pórul szokott járni. Ha választani kell egy kórház és egy színház között, akkor nyilvánvalóan maradjon meg inkább a kórház, végtére is első az egészség.

MN: Megőrizhető így az a rang, amit művészeink a világban megszereztek nekünk?

FI: Magyarország és ezen belül is elsősorban Budapest kultúrája fantasztikus kincs, kimagasló összeurópai érték. Az a gazdag és változatos kínálat, ami manapság Budapesten elérhető - színházból, komolyzenéből, kiállításokból stb. -, az nem egyszerűen versenyképes a kontinens többi fővárosával, de kimondottan imponáló, s jogos büszkeségre ad okot. Ezért jó itt élni, s ezt bűn lenne veszendőbe hagynunk. Az a költségvetési nyomás, ami jelenleg az országra nehezedik, súlyosan veszélyezteti ennek a sokszínűségnek a megőrzését, s ezt jó lenne megértetnünk az európai döntéshozókkal. Én személyes feladatomnak is tekintem, hogy Berlinben minél többekkel megértessem: a magyar kultúra nemzetközi támogatást érdemel, hiszen a fennmaradása, színvonalának megőrzése egész Európának fontos. Meggyőződésem ugyanis, és korántsem tartom a realitásoktól elrugaszkodott ötletnek, hogy a magyar kultúrának valamiféle Marshall-segélyt kellene kapnia. Erről még fognak hallani tőlem Németországban.

Neked ajánljuk