"Itt minden mutatva lesz" - énekli a kuplébeli Stux úr, s úgy lehet, az ifjú venezuelai csodakarmester koncertfelvételei láttán a fõvárosi közönség is éppen erre az attrakcióra számított. S csalódásra ekképp nem is volt semmi oka, hiszen Gustavo Dudamel kiváló zenekara élén valóban a dirigensi ábrázolómûvészet kivételes tehetségének bizonyult, aki nem csupán a karjával, de a lábaival is erõsen megdolgozik a sikerért: a karmesteri dobogón eddig legfeljebb a tenor José Cura meg persze a komikus Danny Kaye táncolt olyan autentikus hévvel, mint az éppen harmincéves és máris világsztár Dudamel. Mindez természetesen huszadrangú mozzanatnak számítana, ha a lényegi produkció, vagyis a hangzó végeredmény túlemelkedne a külsõségeken, a személyes gusztustól függõen rokonszenvesnek vagy irritálónak egyaránt ítélhetõ karmesteri temperamentumon. Ámde Dudamelék elsõ budapesti koncertjén ez sajnos csak részben történt meg.
A kortárs John Adams bravúrdinamikájú száma (Slonimsky's Earbox) ugyan még jól összefért ezzel a külsõdleges közelítéssel, ellenben Leonard Bernstein 24 évesen komponált sokatmondó és mély érzésû I. szimfóniája, s fõleg Beethoven Hetedikje már jócskán megsínylette az interpretáció show-elemeit. Úgyannyira, hogy az utóbbi szimfónia elõadásának túlhajtott tempói, örökös fokozásai és kirobbanásai a negyedik tételre már-már parodisztikus jelleget öltöttek. A recenzens mindazonáltal nagyjából egyedül maradt fanyalgó fenntartásaival, hiszen a programot álló ováció, párját ritkítóan zajos és kitartó ünneplés, valamint két ráadásszám (az I. magyar tánc és Bernstein Divertimentójának szépséges második tétele) szegte be. Meglehet, ami a számunkra felszínességnek tûnt, az maga a népszerûvé tett klasszikus zene, s ha így van, hát szimpla oktalanság a panaszunk.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, február 2.
****
