koncert - Gustavo Dudamel és a Los Angeles-i Filharmonikusok

Zene

"Itt minden mutatva lesz" - énekli a kuplébeli Stux úr, s úgy lehet, az ifjú venezuelai csodakarmester koncertfelvételei láttán a fővárosi közönség is éppen erre az attrakcióra számított. S csalódásra ekképp nem is volt semmi oka, hiszen Gustavo Dudamel kiváló zenekara élén valóban a dirigensi ábrázolóművészet kivételes tehetségének bizonyult, aki nem csupán a karjával, de a lábaival is erősen megdolgozik a sikerért: a karmesteri dobogón eddig legfeljebb a tenor José Cura meg persze a komikus Danny Kaye táncolt olyan autentikus hévvel, mint az éppen harmincéves és máris világsztár Dudamel.
"Itt minden mutatva lesz" - énekli a kuplébeli Stux úr, s úgy lehet, az ifjú venezuelai csodakarmester koncertfelvételei láttán a fõvárosi közönség is éppen erre az attrakcióra számított. S csalódásra ekképp nem is volt semmi oka, hiszen Gustavo Dudamel kiváló zenekara élén valóban a dirigensi ábrázolómûvészet kivételes tehetségének bizonyult, aki nem csupán a karjával, de a lábaival is erõsen megdolgozik a sikerért: a karmesteri dobogón eddig legfeljebb a tenor José Cura meg persze a komikus Danny Kaye táncolt olyan autentikus hévvel, mint az éppen harmincéves és máris világsztár Dudamel. Mindez természetesen huszadrangú mozzanatnak számítana, ha a lényegi produkció, vagyis a hangzó végeredmény túlemelkedne a külsõségeken, a személyes gusztustól függõen rokonszenvesnek vagy irritálónak egyaránt ítélhetõ karmesteri temperamentumon. Ámde Dudamelék elsõ budapesti koncertjén ez sajnos csak részben történt meg.

A kortárs John Adams bravúrdinamikájú száma (Slonimsky's Earbox) ugyan még jól összefért ezzel a külsõdleges közelítéssel, ellenben Leonard Bernstein 24 évesen komponált sokatmondó és mély érzésû I. szimfóniája, s fõleg Beethoven Hetedikje már jócskán megsínylette az interpretáció show-elemeit. Úgyannyira, hogy az utóbbi szimfónia elõadásának túlhajtott tempói, örökös fokozásai és kirobbanásai a negyedik tételre már-már parodisztikus jelleget öltöttek. A recenzens mindazonáltal nagyjából egyedül maradt fanyalgó fenntartásaival, hiszen a programot álló ováció, párját ritkítóan zajos és kitartó ünneplés, valamint két ráadásszám (az I. magyar tánc és Bernstein Divertimentójának szépséges második tétele) szegte be. Meglehet, ami a számunkra felszínességnek tûnt, az maga a népszerûvé tett klasszikus zene, s ha így van, hát szimpla oktalanság a panaszunk.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, február 2.

****

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.