Mi tagadás, az élet majdnem olyan igazságtalan, mint egy rossz kritikus. Mással ugyanis aligha magyarázhatnánk a tényt, hogy a William Christie által vezetett régizenés mintaalakulat második MûPa-beli fellépésén a világraszóló zenekar tüneményét jószerint háttérbe szorította a vele Budapestre érkezõ fiatal angol tenor, Ed Lyon közremûködése. A 2005-ös koncerthez hasonlóan, amikor is a Lovagok félig szcenírozott elõadásával ejtették révületbe a közönséget, William Christie-ék ezúttal is Rameau-mûvet hoztak el hozzánk. Mégpedig mindjárt kettõt, igaz, a rövidebb és egyszersmind kevésbé fajsúlyos operácskák sorából: az 1757-es Anacréont és az 1748-as Pygmaliont. A barokk tenoréneklés nagy ígéretének tetszõ Lyon - az elsõ részben teljesített potom szólamát követõen - ez utóbbi egyfelvonásosban jutott fõ- és címszerephez, s rövid úton az este megkoronázottja vált belõle, miután parádés technikája, egyszerre olvadékony és magvas hangja, érzékeny szólamformálása a mégoly emelt szintû produkcióból is valósággal kiemelte. Általa lett személyes ügyünkké ez a koncert, még ha Rameau lendületes és humorban sem szûkölködõ tánctételeit már eladdig is nagy kedvvel hallgattuk. Ám míg a bor és az asszony, Bacchus és Ámor oltárai között tipródó ógörög poéta, Anacréon története inkább csak elmúlt felettünk, addig a szobrába beleszerelmesedett ciprusi regealak, Pygmalion esete végre megmozgatta az érzelmeinket.
A nagyvonalú karmesteri mûködésével Liszt meghatározását ("kormányosok vagyunk, nem evezõsök") felidézõ Christie kompániája is döntõen a szünetet követõ percekben ért fel a "lenyûgözõ" jelzõ magasáig, ahol azután az este hátralevõ részére le is tanyáztak az 1979-es alapítású historikus együttes specialistái. Az ezúttal maximálisan indokolt és jogos ováció, valamint a kikövetelt ismétlõ jellegû ráadások további negyed órával toldották meg az ünnepi alkalmat.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, március 8.
*****
