Az elrugaszkodott túlzások humoristája volt, ám Bernát Gáspárt túlzás nélkül majd' mindenki ismerte és szerette Magyarországon, s mint fidélis cimborát rendesen csak Gazsinak szólították, bármerre is járt. Még a cipőpucoló inasából is nevezetes ember vált mellette, s az ő nevét - hála Arany Jánosnak! - máig megtanuljuk az iskolában, hisz' ugyan ki ne hallott volna Vojtina ars poeticájáról?
*
A táblabírói kedélyességek és anekdotikus tódítások első számú pesti honosítója törzsökös nemesi családba született 1810-ben, Tiszafüreden. A születési év a reformkor középnemzedékéhez sorolta bernátfalvi Bernát Gáspárt, míg a szülőhely hamar a tréfák és a vaskos heccek kicsattanó hangulatához szoktatta a majdani humoristát. Akkoriban Tiszafüreden tartotta ugyanis székhelyét a környék mókacsináló hajlamú nábobja, Józsa Gyuri, akinek csínyei nemcsak a kortársakat szórakoztatták, de utóbb a magyar irodalomba is bebocsáttatást nyertek. Részben éppenséggel a "gyuriádák" sorát lejegyző Bernát, részben a Bernát közléseire (is) támaszkodó Jókai Mór révén, aki Csollán Berti figurájába szintúgy beledolgozta az országbolondító uraság vonásait és tetteit, akárcsak Kárpáthy János alakjába.
A református nemesi tradíció jegyében Debrecenben és Sárospatakon, valamint Pesten kitanult, majd jogászi végzettséget szerző fiatalember atyja halálát követően lépett a művészi pályára. Az 1830-as évek közepén szerzett vagy fél tucat csárdást, ám ami fontosabb: a negyvenes évekre felfedezték benne a humorisztikus mesélőt. Az idő tájt, mikor az egyéniség különösségét oly sokra becsülték, s egyszersmind oly sokan kísértették (gondoljunk csak a spanyol grandot adó Lauka Gusztávra vagy az ízig-vérig angolos Bérczy Károlyra), a sosem mosolygó és tüntetően lassú léptű, ellenben ártatlan tréfákra mindig kész Bernát valósággal sikerre volt ítélve. Annál is inkább, hiszen e korban - mint viszszaemlékezve maga Bernát írta - "a négy folyam és a hármas bérc között sokat fillenteni, mindig kölcsönzeni, és soha nem fizetni tréfaerényül tartaték." Márpedig hősünk mindezekben igen erős tehetséget mutatott, s így a Honderű lapot arisztokrata tempókkal irányító Petrichevich Horváth Lázár nem tévedett, amikor az ügyvédi ténykedéstől mindhalálig tartózkodó fiatalembert az írás felé terelgette.
"Öt dolog van, amit soha sem tettem. Száz aranyat tűzök ki annak a fejére, aki engem valaha nevetni, fizetni, gorombáskodni, hízelegni vagy szaladni látott" - írta önmagát jellemezvén Bernát, akiből egyhamar az irodalmi élet kedves figurája vált. Petőfi ezzel a megszólítással tisztelte meg egyik hozzá írott levelében: Bálványom; míg a poétamesterséget kitanulni vágyó felvidéki legény, az Arany versei által elhíresült Vojtina Mátyás melléje szegődött egy időre inasnak. (Vojtina saját alkotásai közül utóbb e két sor lett időtlenné: "Egy kis halál? Nem tesz semmit! / 'seinknek szintúgy volt...")
Kiskaliber
Bernát két műfajt hívott életre: az ún. freskóképet, azaz a falusi vagy városi életből ellesett - ma már csak erős empátiával megmosolyogható - pillanatfelvételt, valamint az életből/élőszóból írásba áttett gyakorlati tréfát vagy groteszk túlzást, amit csak "gazsiáda" nevezet alatt ismertek rokonszenvező kortársai. Ilyen gazsiáda volt például az "akkora sár volt, hogy a kutyákat ölben vitték ki ugatni", s az "olyan nagy szél volt, hogy a konflisokról lefújta a számot" - fordulat vagy éppen az a panasz, miszerint az ügyes tolvajok úgy lopták le az elbeszélő lábáról a harisnyát, hogy a cipőjéhez hozzá sem nyúltak.
Ennek a nyilvánvalóan kiskaliberű, ámde az egykorú közönség számára patriarchálisan ismerős humornak a legfőbb témája a pénz, helyesebben fogalmazva a pénztelenség volt. Ahogy Jókai rövid portréja jellemezte Bernát munkásságát: "Mint író, a legkedveltebb témával foglalkozik, amit legörömestebb olvasunk, melynek eszméit mindnyájan osztjuk; melyben az ország minden nemzetiségei, magyarok, németek, tótok és románok egyaránt megegyeznek - e nagy és általános eszme: 'hogyan kell nem fizetni!?' Gazsinak minden sora e lelkesítő eszmét leheli vissza." Bernát legendás pénztelensége (és közkedveltsége) indította az elterjedt gazsiáda szerint Kossuthot arra, hogy 1848-ban minisztériumi álláshoz segítse az írót, ám ő csakis azzal a feltétellel vállalta a hivatalt, ha csupán a fizetésért kell bejárnia. "Jól van hát! Ekkora ország ilyet is elbír egyet, de már kettő sok volna" - állítólag e szavakkal hagyta helyben a pimasz kérést a magyarok Mózese.
Hivatali tétlenségének hála Bernát 1849-et követően is tovább űzhette mesterségét, bár anyagi helyzete továbbra is vigasztalan maradt. Az író ekkor kapott rá az előfizető-gyűjtés pénzszerző metódusára, ám ezt is eredeti modorban művelte, hiszen "soha meg nem jelenendő költeményeinek" fűzött, illetve díszkiadásaiért vett fel kisebb-nagyobb összegeket híveitől. Ez a pohármelléki, szeretetreméltóan slemil humor (amelynek száz évvel később Királyhegyi Pál válik majd örökösévé) leginkább élőben, a Szervita téri régi Kispipa törzsasztalánál bizonyult hatásosnak. Itt, e kizárólagosan magyar ajkú restaurációban mindig sikert aratott a szomszédos Fehérhajó utcából érkező literátor, aki a pincértől rendesen egy józan embert szokott rendelni: "Kérek legalább egy kis porciót! Az sincsen. Ajah! az az átkozott kolera az oka ennek! Most minden józan ember be van rúgva."
Írásban mindez egyre kevésbé tűnt hatásosnak, annál is kevésbé, hiszen nemcsak a stílus és a poénok alól forgott ki a világ (és az olvasóközönség ízlése), de a fővárosi közeg is mindinkább
elveszítette családias jellegét
Az utókorból visszatekintve a leginkább sikerültnek Bernát 1861-es népszínműve, a negyvenes évek kortesküzdelmeit megidéző Ki a vivát? tűnik, bár a tematika, a típushumor és a jellemeket előre kibeszélő nevek alkalmazása a Tisztújítás (s némiképp az eötvösi Éljen az egyenlőség!) hatását tükrözi. Amúgy Bernát irályára jellemző módon és egyszersmind már a későbbi komikus zsánert előlegezve a vígjátéki cselekmény legelevenebb figurájának a szertelenül fecsegő, történeteiben mindannyiszor el-elakadó Cseveginé bizonyul.
Bernát lassan, ám félreismerhetetlenül kiment a divatból. 1857-ben jószerint hiába gyűjtötte össze Kaczagányok cím alatt korábbi írásait, s egyre csekélyebb figyelmet sikerült gerjesztenie azokkal az új freskóképeivel, amelyek a nagyvárosi élet visszásságait, a "zsebvágó művészetet" vagy épp az állandó zajongást próbálták kifigurázni. A félig megsüketült, s "Mademoiselle Rheuma" által gyakran meglátogatott Bernát lassanként Gazsi bácsivá és ezzel együtt a múlt relikviájává vált. Mégis, ha a közfigyelem nem is, a közszeretet mindhalálig kitartott mellette, s Bernát a humorérzékét is megőrizte a sírig. Mint feljegyezték, az utolsó óráiban pezsgőt ivott, s a végszavai ezek voltak: "Tudtam, hogy megöl a francia." Örökségéről rendelkezvén minden adósságát a Bazilika felépítésére hagyományozta. Hívei a humorista 1873-as halálát követően még sokáig idézgették legkedvesebb gazsiádáikat, amint erről Jókai vagy Mikszáth műveiből is meggyőződhetünk, s 1878-ban egy posztumusz gyűjteménnyel gazdagították a humorista életművét. A kötet címlapján pedig ott áll a Bernát Gazsihoz illő groteszk kitétel: "Összegyűjté hátrahagyott özvegye: a szamarkandi püspök".
