Dékei Kriszta

A budai bevásárlóközpontban már hat éve működő Molnár Ani Galéria filiáléjában, a kisméretű és a pláza terében felolvadó, nyitott szerkezetű Park Galériában általában helyspecifikus installációkat állítanak ki a meghívott művészek.

Kánikulában sok mindent nem lehet csinálni: punnyadhatunk a lesötétített szobában, nyomoroghatunk társainkkal a Balaton felmelegedett vizében, üldögélhetünk hűtött villamosokon (körjáratok előnyben) vagy betérhetünk légkondicionált plazákba, netán múzeumokba és kiállítótermekbe.

"Egy utalások nélküli világban bizonytalanul érezném magam" - az idézet a művész 9x9 ZOO című, 2001-ben kiadott könyvében, illetve a Modem egyik falán is olvasható. Az apró rajzon egy öltönyben üldögélő és teázó elefánt közli ezt egy heverésző macskával: kicsit olyan érzésünk támad, mintha a pszichológus és a páciens viszonya megfordult volna.

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért is kell írni két, Magyarországon jószerivel ismeretlen, fiatal és ráadásul nem is magyar művész közös kiállításáról.

A Milánóban született moldáv művész több mint tíz éve él Budapesten - e három tényből nem nehéz arra következtetni, hogy Tinei munkái az identitás kérdéseivel foglalkoznak. Bár ez első pillantásra ijesztőnek tűnhet, sok és sikeres egyéni kiállítása - például Párizsban, New Yorkban vagy Athénban -, illetve gyűjtőinek száma arra utal, hogy a művész alkotásai ennél többről "szólnak".

Egyik legismertebb mesekönyvrajzolónk a billentyűzet előtt sem jön zavarba: az általa írt és illusztrált Lenka ikerkönyve, a Palkó a könyvfesztiválra jelent meg. Műhelytitkokról és a tolerancia buktatóiról beszélgettünk.

A Paksi Képtárban Konceptuális művészet Magyarországon a kilencvenes évek elejétől alcímmel jelölt kiállítás kurátora, Tatai Erzsébet hatalmas feladatra vállalkozott - és sikerrel meg is oldotta.

"Nem akarták, hogy folytassam" - állítja a kortárs művészeti múzeumot öt évig vezető művészettörténész és kurátor.

A tavalyi év Ausztriában a ruhájukat levedlő férfiak jegyében telt: a témában egymástól függetlenül két óriási anyagot mutattak be Bécsben és Linzben. A bécsi Leopold Múzeum plakátján három (egy fehér és egy fekete bőrű, illetve egy arab), kizárólag színes zoknit és futballcipőt viselő focista pózolt, a látogatókat a bejárat előtt pedig Ilse Haider Mr. Big című installációja, egy heverésző, monumentális férfiakt fogadta. A linzi Lentos Kunstmuseum Der Nackte Mann című kiállítását - akárcsak a budapesti változatot - Berhard Prinz egyik fotója, egy hosszú hajú, selymes bőrű, lányos arcú, hasán egy jól látható késelés nyomait viselő fiatalember reklámozta.

A francia művelődéstörténész 2008-ban írt s akkoriban nagy sikert aratott munkája letehetetlen olvasmány - de furcsa módon nem feltétlenül a főszöveg, hanem az apró lábjegyzetekben odavetett információk miatt. (Többek közt innen értesülhetünk az örököskaka - avagy libafos - színű ruhák rövid életű divatjáról is.)

Lehetséges, hogy egy gyanútlan, a kortárs képzőművészetben járatlan látogatót első pillantásra elrettent a Léna & Roselli Galéria terében elé táruló, szinte nyomasztóan zaklatott szín- és formaorgia, az összképet uraló patchworkszerű látvány. Közelebb merészkedve azonban, ha nem is könnyen, de felfejthető a vibráló munkákon felbukkanó különféle elemek és jelentések bonyolult mátrixa, megérthető a szokatlan következetességgel felépített festői kézjegy.

Nem először fordul elő, hogy a grafikusként induló, majd a fotó és a videó felé forduló művész egyetlen installációt helyez el egy adott térben. 2011-ben a Paksi Képtár csarnokában kék és fekete dobozokból épített fel óriási, hajóra emlékeztető építményt (melyen egy adott nézőpontból kiolvasható volt a God Bless felirat), egy évvel korábban pedig a Miskolci Galéria fekete műanyaggal bevont terében szókapcsolatok, szavak töredékeit állította ki (ezek a megnyitó előtt "estek le" a falról).