A Karlsruhét, Metz-t, Rennes-t és Tourcoign-t megjárt "csomag" egyike az idén futó Ginsberg-tárlatoknak, ráadásul nem azonos a sikeres és hasonló című Beat Memories, The Photographs of Allen Ginsberg című kiállítással sem. Kérdés, hogy amit látunk, egyáltalán megfelel-e a kiállítás mint olyan elemi kritériumainak, s nem elsősorban azért, mert a kurátor, Jean-Jacques Lebel ("harcostárs", művész, folyóirat-szerkesztő és aktivista) intenciói szerint "nem a klasszikus értelemben vett kiállítást láthatunk (...), inkább vizuális és akusztikus antológiát". Ezzel alapszinten nincsen semmi probléma, miként az sem elvárás, hogy a falakon műtárgyak sorakozzanak (sőt!), de ha a cél egy multikulturális mozgalom "feltérképezése", valamilyen (művészi, történeti, művészetelméleti) állítás vagy állítások bemutatása, megismertetése, ne adj' isten érthető megjelenítése, akkor a kiállítást, ha nem is totális, de méretes kudarcnak tekinthetjük. Önmagában a művek prezentálása, amely "túllép a lineáris és didaktikus múzeumi kiállítás keretein", s amelynek segítségével "élményszerűen megtapasztalhatunk egy (...) fantasztikus világot", akár még izgalmas is lehetne, ha nem lenne kísértetiesen hasonló a "beatnemzedék költőinek hallucinációs világához". A Ludwig Múzeum első emeletén látható nagy igényű, bár csupán három teremre szorítkozó kiállítás központi "csarnokában" hat nagy méretű és a térbe lógatott vászon helyezkedik el, amelyekre megállíthatatlanul zúdulnak a korabeli és Lebel szerint most először nyilvánosságra hozott filmek: nyilvános felolvasások, akciók és zenei események dokumentumai. Ezt az installálást öleli körül a hangszórókból áradó hanganyag, mégpedig oly módon, hogy mindent egyszerre és egyidejűleg hallunk. Az egymásra montírozódó zajok, zörejek és hangfoszlányok egészen pszichedelikus hatást keltenek, amely akkor sem változik, ha közelebb merészkedünk a vásznakhoz, és megkeressük a hozzájuk tartozó hangszórókat. Bár a honi látogatóknak előny, hogy a filmek magyar felirattal futnak, ebben a szerencsében nem osztozhatnak a külföldiek. Bár érthető, hogy Lebel miért kívánta életre kelteni a beatnemzedék alkotóinak kitágult tudatállapotát - egy interjúból kiolvashatjuk, hogy Ginsberg kizárólag tudatmódosítók hatása alatt készítette műveit, William Burroughsról pedig egyenesen tudható, hogy mindent kipróbált (kezdve az ópiumszármazékoktól a barbiturátokon és a marihuánán keresztül a kokainig és a meszkalinig) -, ez a fajta vizuális kábítószermámor kevés teret ad valós tények megismerésének és az értelmezésnek.
A kiállítás leginkább egy Ginsberg-apologéta vallomásának tekinthető - s bár nem kicsinyeljük a klasszikussá vált Üvöltés írójának érdemeit (akivel egy négyórás interjú is látható), kiemelése nem feltétlenül tesz jót az összképnek. Így kissé háttérbe szorul, hogy a beatgeneráció kifejezést Jack Kerouac használta először 1948-ban, s a hőskorszak az ötvenes évekre esett (ekkor jelent meg az Üvöltés, Kerouac Útonja, Burroughs Meztelen ebédje), továbbá sehogyan sem jelennek meg azok az okok, amelyek miatt e generáció fellázadt az amerikai életforma ellen. Nagyobb szerepet kap a homoszexualitás vállalása (bemutatása), de maga Lebel is, mint Gregory Corso vagy Lawrence Ferlinghetti művészete, és még sorolhatnánk.
Persze jó elnézegetni, hogy Kerouac milyen jóképű volt fiatalon, s kevésbe jó, hogy mit tett vele az alkoholizmus, és láthatjuk annak a speciális írógépnek a fényképét is, amin a legenda szerint három hét alatt és egyetlen hosszú papírtekercsre írta meg az Úton szövegét. Felbukkan Corso egy padlásszobában, Burroughs mint kalapos-öltönyös tisztviselő, a korabeli Chicago és a másik központ, egy párizsi szálloda, a "Beat-Hotel" (itt alkalmazta először Burroughs Brion Gysin festményei nyomán a kollázs írott változatát, a cut-up technikát, és itt kezdett bele Ginsberg a Kaddishba is).
A "labirintusszerű" és hallucinogén kiállítás csak kisebb dózisokban fogyasztható. Célszerű a két kisebb teremmel kezdeni, bár a Ginsberg fotói közelében elhelyezett, a szétgombázott kiállítás anyagát vélhetően összefoglaló három számítógép már a megnyitó után egy nappal sem működött. Szerencsére a másik teremben lévő költészeti anyag egészen élvezhető (felolvasások hanganyaga, illetve a vászonra vetített angol nyelvű versek/szövegek).
Ugyan a kiállítást számos kísérő rendezvény kívánja ráncba szedni - ehhez inkább érdekességként passzol a Sundance fesztivál idei sikerfilmje, a Kill Your Darlings, amelyben Daniel Radcliffe (alias Harry Potter) alakítja Ginsberg szerepét, de itt találkozhatunk a magyar "vert nemzedék" filmjeivel is -, mindez nem sokat ér. A fiatalok nehezen tanulhatnak belőle (mint oktatási anyag túl szétfutó), az idősebb nemzedéknek pedig egyszerre kevés és áttekinthetetlen. A kiállítást egyetlen módon lehet élvezni: ha előtte jól betépünk.
Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum, nyitva: 2014. január 14-ig
