Az OSAS huszonegyedik kiállítása a konstruktív-konkrét képzőművészet és az építészet kölcsönhatására fókuszál, s többek között olyan jelenségeket állít középpontba, mint a szoborként felfogott architektúra (lásd Corbusier), illetve az építészeti térképzéshez köthető plasztika (Szalai Tibor). Nem véletlen, hogy mind Riedl - akinek (mint ahogy azt Barbara Pflanzner a katalógusban írja) "központi gondolata a terek birtokbavétele" -, mind Bálványos - aki korábban számos térplasztikát, futurisztikus épületekre emlékeztető makettet készített, és több alkotásán felfedezhetőek épületre emlékeztető formák - munkái szerepelnek az OSAS válogatásában is.
Marsó Paula kurátor a kiállítás koncepcióját a "mű és modellje és a modell hiánya" ellentétpárra alapozta, továbbá a nyitott és a zárt tér fogalmi kettősségére, amely a kiállítás címében köszön vissza. A két művész kiválasztása telitalálat: ritkán látni ilyen finom összecsengésekkel és ellentétekkel operáló kiállítást.
Kissé leegyszerűsítve úgy fogalmazhatnánk, hogy a szobrászművészként induló Riedl munkáiban a vonalat tágítja a harmadik dimenzió felé. Legérzékibb művei kétségkívül a 2005-től készülő papírreliefek, amelyekből sajnos itt csak kettő látható (Perspektíva I-II.). A kartonlapba bevágott vonalhálózat nem csupán egy absztrakt perspektivikus látványt mutat, hanem a bemetszésektől kiemelkedő élek játéka és az árnyékok vibrálása miatt maga is háromdimenziós műként viselkedik. A reliefek továbbfejlesztését, a struktúrák kiléptetését síkból a tér felé Riedl két lépésben oldja meg. Az önálló elemmé váló, megvastagodott vonalak (falécek) kezdetben síkkonstrukcióként viselkednek, és a fal síkja előtt "lebegő" raszterhálózatot alkotnak, majd szó szerint térképző elemmé válnak. Egy 2012-es installációjában (Egy tér bekeretezése) például a művész a kiállítótér két helyiségét egy rácshálóval választotta ketté. Míg ott a rács gyapjúból készült, és a hálózaton átbújva be lehetett lépni a másik helyiségbe, most nincs ilyen szerencsénk; a Riedl által "birtokolt" tér ténylegesen két különálló helyiséggé alakul, amelyekből az egyiket csupán az előtérből lehet megközelíteni. (Ebben a különálló zárványban látható egyébként a két papírrelief is.) Fotóalapú munkáin a tér imaginárius kibővítése foglalkoztatja. A budapesti, nagyrészt késő modern épületekről (óbudai lakótelep, a Raiffeisen Bank V. kerületi épülete) készült fényképeken mintegy tovább (fel- és szétfelé) tágítja az épület strukturális elemeit, a ritmikusan ismétlődő ablakokat és párkánysorokat. Bármennyire érdekesek ezek a továbbrajzolt képek - melyek persze egyszerre láttatják a művet és modelljét -, mégis sokkal inkább a valósághoz, semmint a fogalmi gondolkodáshoz kötődnek.
Lehet, hogy ez az oka, hogy a kettős kiállítás Bálványos Levente munkái felé billen el (vagy azért, mert érettebb, vagy mert - megkockáztatom - jobb művészről van szó). Bálványos valójában a határvonalakon mozog, kiállításaiban (Másfél szoba, Tájképek, Bútor Cella Műterem) komplexen egyesülnek szobrászati, építészeti és installációs (és fakturális, festészeti hatást keltő) megoldások, amelyekhez gyakran váratlan, a szó jó értelmében vett unortodox megoldásokat is társít. Ahogy írja: "A rend, egy minimális rendszer felépítése és az adott rendszerből való szolid kilépés érdekel." Munkáit a geometrikus elemek (kiinduláspontként a derékszögű struktúra) rendkívül bonyolult és intellektuálisan érzékeny használata, a szimmetria és az aszimmetria közti lebegés jellemzi. A Vasarely Múzeumban látható alkotásokat felfoghatjuk egyfajta mini retrospektív kiállítás darabjaiként is, hiszen az elmúlt tíz év gipsztábláinak fontosabb műveit tartalmazzák. A művész ezekben három felületképző elemet, grafitot, méhviaszt és kisebb tárgyakról készült kontúrlenyomatokat alkalmaz, oly módon, hogy ezek az elemek mintegy negatív irányban, azaz a kép síkjától befelé tágulnak. A nyomok, épületekre, épületrészekre emlékeztető struktúrák a fehér gipszfelület mögött elmosódva és áttetszően helyezkednek el (nem véletlenül kapta egy-egy sorozat a Kis transzparens és a Nagy transzparens címeket). Ahogy Marsó írja, "a kép eseménye a vonalak tétovázása, eltűnése vagy éppen hiánya", hiszen a gipszbe helyezett tárgyak a mű készítése közben gyakran feloldódnak (a modell hiánya). A Viasz-reliefek, Space-reliefek és Rozsda-reliefek borzongatóan szépek, belső utazásra csábítanak. A kiállítás koronaékszere az idén készült Speedrelief sorozat, amelyben a viaszba süppedt grafitvonalak és a megkapart, felsebzett viasz felülete egyfajta különös, absztrakt (téli) tájkép formáját ölti.
Bár a néző - éppen a roncsolások, maszatolások, azaz az esetleges elemek megjelenése miatt - Bálványos munkáit esztétikai szempontból szépnek tekinti, a művész épp ennek megtörése érdekében gyakran él elidegenítő elemekkel. Ebben az esetben szerepeltet egy figurális művet is (Jazz), amely dobfelszerelést formáz gipszhengerekből összerakva, acéldróttal egybefogva (képünkön). Ráadásul a másik posztamensen két valódi zöld almát is kiállít - ez a fajta játékosság az, amiért Bálványos kiállításai nagyon szerethetőek.
Openclosed place, nyitva: február 9-ig; Határterek/Interspaces, nyitva: január 10-ig. Vasarely Múzeum, Budapest III., Szentlélek tér 6.
