Kiállítás

Két zöld alma – Openclosed place - Bálványos Levente és Franz Riedl kiállítása

  • Dékei Kriszta
  • 2014.01.12 15:12

Képzőművészet

A Vasarely Múzeum földszinti terempárját megtöltő kettős tárlat egyrészt a Párhuzamos kiállítás címen futó kiállítássorozatba illeszkedik, másrészt kötődik az első emeleten látható, az OSAS (Open Structures Art Society/Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület) által szervezett Határterek/Interspaces című csoportos kiállításhoz.

Az OSAS huszonegyedik kiállítása a konstruktív-konkrét képzőművészet és az építészet kölcsönhatására fókuszál, s többek között olyan jelenségeket állít középpontba, mint a szoborként felfogott architektúra (lásd Corbusier), illetve az építészeti térképzéshez köthető plasztika (Szalai Tibor). Nem véletlen, hogy mind Riedl - akinek (mint ahogy azt Barbara Pflanzner a katalógusban írja) "központi gondolata a terek birtokbavétele" -, mind Bálványos - aki korábban számos térplasztikát, futurisztikus épületekre emlékeztető makettet készített, és több alkotásán felfedezhetőek épületre emlékeztető formák - munkái szerepelnek az OSAS válogatásában is.

Marsó Paula kurátor a kiállítás koncepcióját a "mű és modellje és a modell hiánya" ellentétpárra alapozta, továbbá a nyitott és a zárt tér fogalmi kettősségére, amely a kiállítás címében köszön vissza. A két művész kiválasztása telitalálat: ritkán látni ilyen finom összecsengésekkel és ellentétekkel operáló kiállítást.

Kissé leegyszerűsítve úgy fogalmazhatnánk, hogy a szobrászművészként induló Riedl munkáiban a vonalat tágítja a harmadik dimenzió felé. Legérzékibb művei kétségkívül a 2005-től készülő papírreliefek, amelyekből sajnos itt csak kettő látható (Perspektíva I-II.). A kartonlapba bevágott vonalhálózat nem csupán egy absztrakt perspektivikus látványt mutat, hanem a bemetszésektől kiemelkedő élek játéka és az árnyékok vibrálása miatt maga is háromdimenziós műként viselkedik. A reliefek továbbfejlesztését, a struktúrák kiléptetését síkból a tér felé Riedl két lépésben oldja meg. Az önálló elemmé váló, megvastagodott vonalak (falécek) kezdetben síkkonstrukcióként viselkednek, és a fal síkja előtt "lebegő" raszterhálózatot alkotnak, majd szó szerint térképző elemmé válnak. Egy 2012-es installációjában (Egy tér bekeretezése) például a művész a kiállítótér két helyiségét egy rácshálóval választotta ketté. Míg ott a rács gyapjúból készült, és a hálózaton átbújva be lehetett lépni a másik helyiségbe, most nincs ilyen szerencsénk; a Riedl által "birtokolt" tér ténylegesen két különálló helyiséggé alakul, amelyekből az egyiket csupán az előtérből lehet megközelíteni. (Ebben a különálló zárványban látható egyébként a két papírrelief is.) Fotóalapú munkáin a tér imaginárius kibővítése foglalkoztatja. A budapesti, nagyrészt késő modern épületekről (óbudai lakótelep, a Raiffeisen Bank V. kerületi épülete) készült fényképeken mintegy tovább (fel- és szétfelé) tágítja az épület strukturális elemeit, a ritmikusan ismétlődő ablakokat és párkánysorokat. Bármennyire érdekesek ezek a továbbrajzolt képek - melyek persze egyszerre láttatják a művet és modelljét -, mégis sokkal inkább a valósághoz, semmint a fogalmi gondolkodáshoz kötődnek.

Lehet, hogy ez az oka, hogy a kettős kiállítás Bálványos Levente munkái felé billen el (vagy azért, mert érettebb, vagy mert - megkockáztatom - jobb művészről van szó). Bálványos valójában a határvonalakon mozog, kiállításaiban (Másfél szoba, Tájképek, Bútor Cella Műterem) komplexen egyesülnek szobrászati, építészeti és installációs (és fakturális, festészeti hatást keltő) megoldások, amelyekhez gyakran váratlan, a szó jó értelmében vett unortodox megoldásokat is társít. Ahogy írja: "A rend, egy minimális rendszer felépítése és az adott rendszerből való szolid kilépés érdekel." Munkáit a geometrikus elemek (kiinduláspontként a derékszögű struktúra) rendkívül bonyolult és intellektuálisan érzékeny használata, a szimmetria és az aszimmetria közti lebegés jellemzi. A Vasarely Múzeumban látható alkotásokat felfoghatjuk egyfajta mini retrospektív kiállítás darabjaiként is, hiszen az elmúlt tíz év gipsztábláinak fontosabb műveit tartalmazzák. A művész ezekben három felületképző elemet, grafitot, méhviaszt és kisebb tárgyakról készült kontúrlenyomatokat alkalmaz, oly módon, hogy ezek az elemek mintegy negatív irányban, azaz a kép síkjától befelé tágulnak. A nyomok, épületekre, épületrészekre emlékeztető struktúrák a fehér gipszfelület mögött elmosódva és áttetszően helyezkednek el (nem véletlenül kapta egy-egy sorozat a Kis transzparens és a Nagy transzparens címeket). Ahogy Marsó írja, "a kép eseménye a vonalak tétovázása, eltűnése vagy éppen hiánya", hiszen a gipszbe helyezett tárgyak a mű készítése közben gyakran feloldódnak (a modell hiánya). A Viasz-reliefek, Space-reliefek és Rozsda-reliefek borzongatóan szépek, belső utazásra csábítanak. A kiállítás koronaékszere az idén készült Speedrelief sorozat, amelyben a viaszba süppedt grafitvonalak és a megkapart, felsebzett viasz felülete egyfajta különös, absztrakt (téli) tájkép formáját ölti.

Bár a néző - éppen a roncsolások, maszatolások, azaz az esetleges elemek megjelenése miatt - Bálványos munkáit esztétikai szempontból szépnek tekinti, a művész épp ennek megtörése érdekében gyakran él elidegenítő elemekkel. Ebben az esetben szerepeltet egy figurális művet is (Jazz), amely dobfelszerelést formáz gipszhengerekből összerakva, acéldróttal egybefogva (képünkön). Ráadásul a másik posztamensen két valódi zöld almát is kiállít - ez a fajta játékosság az, amiért Bálványos kiállításai nagyon szerethetőek.

Openclosed place, nyitva: február 9-ig; Határterek/Interspaces, nyitva: január 10-ig. Vasarely Múzeum, Budapest III., Szentlélek tér 6.

Neked ajánljuk

Ne zavarjanak, lázadok

  • SzSz

A címbeli Frank a másfél órás játékidő alatt háromszor lép színpadra, valójában énekelni azonban csak egyszer halljuk – már ez is jelzi, hogy ez nem egy szennyhullámot tematizáló punkmozi.

Halál a tengeralattjárón

  • Bacsadi Zsófia

Tobias Lindholm rendhagyó krimije minden, ami az épp aranykorát élő true crime és skandináv noir nem. A nézők nem bírják megunni a gyilkosok tragikus gyerekkorát, aberrált szexuális szokásait és sötét karizmáját, a dilettáns pszichologizálást és persze a véres részleteket.

Kérem a következőt!

  • Nagy István

Ha valaki a ’w’, a ’h’ és az ’o’ betűket látja közvetlenül egymás mellé írva, az mostanság valószínűleg sokkal hamarabb asszociál az Egészségügyi Világszervezetre (WHO), mint a hatvanas–hetvenes évek egyik legjelentősebb zenekarára, a mai napig is létező The Who-ra. Monolitikus lemezük, a Who’s Next nemrég volt 50 éves, ami jó indok egy kis visszatekintésre. A Who mifelénk soha nem lett igazán kultikus együttes, ezért nem csak az album, a zenekar történetét is érdemes feleleveníteni.

Titkok, tengelicék

  • Dékei Kriszta

A Pannonhalmi Főapátság kiállítása nem pusztán egy kortárs kiállítás, hiszen olyan dolgokra/tárgyakra és a bencés közösség által használt terekre is rápillanthatunk, amelyekre eddig a kívülállóknak nem volt lehetőségük.

Kaptafa

  • Kiss Annamária

Nem könnyű feladat egy lakásfelújítás: épp egy fél vagy negyedkész házban járunk, ahol még minden munkaterület. Jól indul az előadás: a házigazda Alice (Ónodi Eszter) és barátnője, Magrete (Pelsőczy Réka) közös belépője az utóbbi idők egyik legsikerültebbje.

Pillanatnyi hatás

  • Rádai Andrea

A legtöbbször annyi történik, hogy egy vagy több ember áthalad valamilyen módon, valamilyen jelmezben a színpadon. Peter Brooktól tudjuk, hogy ez már elég a színházhoz, de most sokat hörögnek és táncolnak is a színészek a 33 álomban, néha meg fojtogatják és kibelezik egymást. Minden Bodó Viktor-produkcióban vannak agyeldobós jelenetek, de a rendező most mintha kifejezetten az úgynevezett „cool fun” esztétikának szentelte volna az egész előadást, ami tényleg elejétől a végéig téboly, agyrém, lázálom és káosz, és akkor még finom voltam.

Síkság

Magas labda, ha egy műsor, pláne egy podcast vagy YouTube-csatorna a világ idegesítő dolgaira reflektál. Nagyon hamar kiderül ugyanis, hogy minden idegesítő. És maga a műsor is villámgyorsan idegesítővé válik. A Márkó és Barna Síkideg az „új Index” legnépszerűbb, immár a harmadik évadot taposó audiovizuális produkciója a havi podcast-sikerlistákon általában a csúcs közelében tanyázik.

Egy banánköztársaság bukása

  • Ács Pál

Banánköztársaság – ezt a szót jobbára csak átvitt értelemben használjuk az eltorzult gazdasági-társadalmi berendezkedésű, nagyhatalmi érdekek hálójában vergődő országocskákra, alig gondolva azokra a kicsiny közép-amerikai államokra, amelyek tényleg szinte kizárólag a banánexportjukból tartják fenn magukat.

Ölniük kell

A szakértők szerint majdnem minden megyében tartanak illegális kutyaviadalokat, hiába lehet az ilyen szadista cselekményért akár három év börtönbüntetést is kiszabni. A bűnözők egy lépéssel a hatóságok előtt járnak.

Melyik út megyen itt Budára?

  • A szerk.

A magyar film újra régi fényében ragyog! Sőt, jobb mint valaha, veri a világot. Csak az nem teljesen eldöntött még, hogy ez a Vajna-korszak elmúltának köszönhető, vagy annak az egyelőre ismeretlen zseninek, aki leforgatta a Borkorcsolyát, ezt a gyönyörű, a magyar valóságot teljes mélységben és oly híven ábrázoló, mégis vidám és legyőzhetetlenül optimista, ráadásul alig 22 másodperces remekművet.

Készpénz és ígéret

  • A szerk.

„Ellenzéket is váltottunk. Leváltottuk a szocialista párton belül azokat, akik nem akartak változást, akik féltek az elszámoltatástól. Leváltottuk azokat, akik bizonytalankodtak, leváltottuk azokat, akik bármilyen szélsőséges magatartást hirdettek, akik üzleteltek a hatalommal, akiket meg lehetett venni, akiket meg lehetett zsarolni, meg lehetett fenyegetni” – mondta Márki-Zay Péter vasárnap esti győzelmi beszédében a budapesti Anker közben a lelkes publikum előtt.