A könyvben tizenhét esszészerű esettanulmány olvasható, melyeknek többsége korábban már megjelent az Élet és Irodalomban, illetve a MúzeumCaféban. A három kakukktojás közül az első éppen a kötet nyitótanulmánya - ezért is kár, hogy az egyik kedvenc tanárom nem élt az általa az egyik lábjegyzetben csak "ráncfelvarrásnak" nevezett szerkesztői beavatkozással, hiszen így kissé nehézkesen indulhat el az egyébként igen érdekes és elgondolkodtató könyv befogadása.
Ebben a bevezető tanulmányban György összegzi a nyilvános múzeumok egyetemes történetét, kezdve az individuális múzeumgráfiától a felvilágosodás hevében kitört múzeumi építkezésekig és egészen a bevett paradigmák gyökeres megváltozásáig (amelyet leginkább az utazó kiállítások és az olyan "élménymúzeumok" testesítenek meg, ahol az épület látványvilága szinte lehetetlenné teszi az autonóm műalkotások bemutatását - lásd: Guggenheim Múzeum, Bilbao), továbbá az 1989 után épült kortárs múzeumok szerepéig.
Az elsődlegesen külföldi (ezen belül is német, osztrák, angol és francia) példákból kiinduló tanulmányok a különféle tipikus, mégis egyedi múzeumkoncepciókat ismertetetik. A minta, a Napóleon által elhurcolt gyűjteményeket és műtárgyakat a nép elé táró "ősmúzeum", a berlini Altes Museum hűen tükrözi a 19. században eluralkodó oktató-tanító múzeumfelfogást: a tökéletes antikvitástól indul ki, gipszmásolatokat használ, s úgy követi a szigorú történeti rendet, hogy közben egyfajta vallási áhítatot sugároz, s nem mellesleg a nagy univerzális művészet totális bemutatását célozza meg. Egy adott múzeum "képét" azonban más elemek is befolyásolják: a politikai akarat, a lokális és globális kontextus, az urbanisztikai pozíció, a célközönség vagy a gyűjtemény jellege és installálása. Bár ez a múzeum-típus régen túlélte önmagát (a gipszmásolatok már régen a raktárakban porosodnak), a bennük elhelyezett művek esztétikai vagy kulturális értéke sokkal lassabban (vagy éppen sehogyan sem) erodálódik. György vizsgálódásaiban ezért kiemelt szerepe van a múzeumi átépítések és bővítések jellegének: milyen módon reflektál az adott múzeum önmagára, az évek során változó szerepére, arra a lokális-globális kontextusra, amelyben történetileg elhelyezkedik. A szerző számára - bár felsorolja hátrányait is - az ideális és mindenki számára nyitott, demokratikus múzeum éppen akkor tölthet be új és radikálisan más pozíciót a jövőben, ha feltárja saját történeti rétegeit, az őt körülvevő kulturális emlékezet sűrű hálózatát.
Bár a könyvben számos szellemes (például Malraux habitusára vonatkozó) megjegyzés, meghökkentő, bár egészen hétköznapi tény (amely feltárja, hogy miért a padlás felé bővítették ki a drezdai Albertinum "új szárnyát") és már-már lírai leírás olvasható (főkent a Rügen-szigeti hatalmas és félbehagyott üdülőtelepről, a prorai "Kolosszusról"), a legérdekesebb írások a restitúció bonyolult és sokat vitatott kérdéseivel foglalkoznak. Ezekhez a komplex és elgondolkodtató példákhoz jól illeszkedik a könyv tagolása (Hegedűs Márton Escher munkái nyomán kialakított, többnézetű Frustro Outline betűtípusa) és a fekete-fehér képanyag. Bár a kiadó egyúttal egy tényleg különleges könyvtárgyat is létrehozott (a gerinc nem illeszkedik a fedélhez), a könyvön eluralkodó vibráló neonnarancs szín kicsit idegesítő. De nem lehet minden tökéletes.
MúzeumCafé Könyvek 1. kötet, Szépművészeti Múzeum, 2013, 406 oldal, ár nélkül, 4800 Ft
