Kiállítás

Álmok álmodói

Marc Chagall és Ámos Imre párhuzamos kiállítása

Képzőművészet

Gimnáziumi irodalomtanárunk - mint később bevallotta - sokkal mélyebben tanította és kérte számon azokat a szerzőket és műveket, amelyeket nem kedvelt. Utólag ugyan kisakkoztuk, kik/mik voltak ellenszenve tárgyai, én viszont nem árulok zsákbamacskát: egy rövid fiatalkori fellángolástól eltekintve sosem szerettem Chagall műveit (korai eltévelyedéseim között tartom számon Vasarely op-artos műveinek csodálatát is). A prekoncepciókat ugyan nehéz félrerakni, de azért igyekeztem nyitottan végignézni a kiállítást: katartikus élményben ugyan nem volt részem, viszont megértettem, hogy miért is ódzkodom az orosz-francia mester műveitől.

A Magyar Nemzeti Galériában látható kiállítás a párizsi Musée Luxembourgban tavasszal bemutatott Chagall-tárlaton alapul. A galéria az ott látható és azonos címen (Chagall - Háború és béke között) futó anyag felét kapta kölcsön, amit kiegészítettek a háború utáni időszak műveivel, ezen belül is az 1964-es Élet című hatalmas alkotással (amely mű, mint a katalógusból tudható, "először hagyta el Franciaországot" - képünkön). Az időrendben haladó anyag négy csomópont köré rendezi a műveket: az Oroszországban az első világháború idején, a két háború között Párizsban, az amerikai emigrációban, majd az 1945 után készült alkotások. Meglepő, hogy a kiállítás időrendben első műve már a chagalli kézjegy összes ismérvét felmutatja. Az 1911-ben, 24 évesen és Párizsban készített munka, A szamár a háztetőn egy teljesen hétköznapi jelenetből kibontott költői látomás, amely nemcsak az Apollinaire által káprázatosnak, természetfelettinek nevezett képeinek sorát nyitja meg, hanem kapcsolatba hozható a családi legendárium egyik történetével, miszerint a szőrén-szálán eltűnt mészáros nagypapát "a család sokáig kereste, míg végül kiderült, hogy a háztetőn üldögél, és sárgarépát eszegetve élvezi a szép időt". (A történet valóságalapját megkérdőjelezi az a tény, hogy Sólem Áléchem Tóbiás, a tejesember című regénye már 1894-ben megjelent.) Ezután azonban Chagall visszatért a realistább ábrázolásmódhoz (menekültekről, utazókról készült rajzok), és komoly szerepet vállalt a vityebszki haszid zsidóság kulturális életében (tervezett díszleteket a moszkvai Zsidó Színház számára - többek közt Sólem Áléchem darabjaihoz is -, zsidó árváknak tartott művészeti kurzusokat, és könyvillusztrációt is vállalt). Ez a kulturális mátrix, a Martin Buber által zsidó reneszánsznak nevezett időszak az, amely Chagall későbbi művészetét meghatározza - ahogy 1922-ben készült önéletrajzában írja: "Ha nem születtem volna zsidónak, talán nem is vált volna művész belőlem." Ezekben a művekben a zsidó messianizmus (bolygó zsidó, keresztre feszített Krisztus imaszíjjal és tfilinnel, sófárral és Tóra-tekerccsel), a szülőföld, a gyermekkori családi környezet (a falusi utca és Vityebszk templomai) és a jiddis jelképek (kakas- és szamárfejű alakok) a szürrealista narratíva állandó szereplői - no meg Chagall maga és feleségei, Bella, majd Vava. Figurális és "individuális mitológia", amely élésen szemben állt a korszak modernizmusával, ráadásul könnyen befogadható. Voltaképpen ezzel nincs is probléma - talán csak az, hogy az 1945 után készült művek belefulladnak a dekorativitásba.

Míg Chagall - érzésem szerint - évtizedekkel túlélte progresszív időszakát (majd százévesen hunyt el), a magyar művésznek - mielőtt utoljára látták az egyik koncentrációs lágerben - csupán tizennégy alkotói év adatott meg. Az Ámos Imre, a "magyar Chagall"- a háború örvényében 1937-44 című tárlatot többek közt a két művész közötti kulturális és festői párhuzamok indokolják. Mindketten haszid közösségbe születtek (Ámos Nagykállón, ahol egyik nagyapja kóser mészáros, a másik a város köztiszteletben álló Talmud-magyarázója volt), mindkettőjük műveit áthatja a zsidó misztika/kabbalizmus és a gyermekkori élményvilág, továbbá Ámos szinte minden műven megtalálható saját és felesége alakja (vagy képi megfelelőik). Ámos Chagallt választotta mesteréül (munkáival a Múlt és Jövő műmellékleteiben és német kiadványokban találkozott), ráadásul 1937. október 4-én Párizsban találkoztak is - erről Ámos naplójában hosszasan beszámol, és egy skiccet készít a mesterről és műterméről. Chagall - mint a "befelé figyelés" mestere - orientációs pont volt Ámos számára, megerősítette "asszociatív expresszionizmusában", álomszerű emlékképei kivetítésében. (Az Unger családnéven született művész 1929-ben változtatta meg nevét, ezt megelőzően Álmos néven szignálta alkotásait.)

A kiállítás a művész munkáit egymásba olvadó tematikus blokkokra osztja: önarcképekre, kettős portrékra, a párizsi munkákra, álomképekre és a háború látomásaira, kiegészítve a bori notesz vizuális párjáról, a szolnoki vázlatkönyv lapjairól készült reprodukciókkal. Ez a rendezés némiképp elfedi, hogy miként töredeznek szét a "harmonikus" kompozíciók szaggatott képsíkokra és egyre erőteljesebb vonalhálózatokra, miként komorulnak el a színek, vagy éppen dühödten és élesen izzanak fel, mint az 1944-es A tetű az Apokalipszis lovasa című munkán; s hogyan erősödik fel a fehér mint halotti szín szerepe, vagy hogy milyen összefüggés van a Sötét idők sorozat darabjai között. De még így is kitűnik, miként válnak egyetemessé az "átkokat hordozó és áldást cipelő" Ámos személyes motívumai, az óra, az angyal, a fatörzs, a tűz, s hogy miként érezte meg látnoki erővel a háború borzalmait. Szorongató képek ezek, szemben Chagall derűs és tét nélküli munkáival.

Lehet, hogy a kiállítás sötét terei is ezt a halálközeliséget kívánják kihangsúlyozni - igaz, a Szépművészeti Múzeum Schiele-kiállításán is félhomályban kellett botorkálni. Elképzelhető, hogy a gyenge fényviszonyokat a műtárgyvédelem indokolja, de a művek mellett elhelyezett "mire gondolt a művész?" típusú fejtegetések szakmaisága erősen kérdéses. Ennek ellenére Ámost kötelező megtekinteni. Chagallt szabadon választhatják.

Magyar Nemzeti Galéria, nyitva január 5-ig

Neked ajánljuk