(Ebbe nem értendők bele azok a művek, amelyek önmagukban is alkalmasak botránykeltésre - a mai napig nem világos például, hogy Nagy Kriszta júliusi Tetszélet, tetszpornó, tetszhalál című kiállítását a mellek és a női nemi szervek tobzódása miatt "cenzúrázta-e meg" az intézmény, vagy egyszerűen csak a genitáliákat ábrázoló képek egy része nem illeszkedett a kiállítás koncepciójába.) Emellett ebben a sajátos aurával rendelkező, hatalmas térben a művek hajlamosak elveszni, de előfordul, hogy egyszerűen negligálják a hely szellemiségét. Kelemen Zénó óriási szobráról nem állítható, hogy láthatatlan lenne - a tollat ragadó, értetlenkedő látogatók kedélyét talán az borzolta fel, hogy nem állt rendelkezésükre semmiféle kulcs a mű értelmezéséhez.
Ez talán nem is olyan meglepő: a vízilabdázást a művészetre "cserélő" szobrász ugyanis olyan absztrakt műveket alkot, amelyek nem a külső valóságra vagy a kortárs művészeti közbeszédre reflektálnak, hanem plasztikai és formai kérdéseket "boncolgatnak". Megint más kérdés, hogy a kortárs képzőművészet rangsorában a szobrászat igen hátul szerepel - nagyobb csoportos kiállítások esetében csak elvétve találkozhatunk plasztikákkal, a köztéri művek megrendelői pedig elsősorban a 19. századi formanyelvet és a historizáló témákat preferálják -, nem beszélve a szobrászati nyelvnek a vizuális kultúra oktatásában betöltött pozíciójáról. Mindebből egyenesen következik, hogy már a szobrok leírásához is szegényes a szókincsünk.
Kelemen a szobrászat legelemibb kérdéseivel, a tömeggel, a statikával, a formával és a ritmussal foglalkozik. Szobrainak egyik jellemzője, hogy egy "megsebzett" (felhasított) síkalakzatból (téglalapból) bomlanak ki, mintegy magukkal viszik a határoló vonalaikat a térbe. Maga a rajz kap tehát egy harmadik dimenziót, melyben megvastagodnak a vonalak (szélekké válnak), és begörbülnek, hullámzanak a síkok. A szobrok (a nyitott formák) súlypontja magasan van, és csak két ponton támaszkodnak a földre: ettől a munkák légiessé és könnyeddé válnak. Ami első pillantásra és messziről nemes anyagból kiöntött vagy hajlítással készült alkotásnak tűnik, valójában klasszikus faragással/ragasztással jött létre. Erre az alapra (a homogén fehér felületre) jön a különleges faktúra, a 2006 óta alkalmazott satírozás. A látszat és a valóság kettőssége miatt a munkák mindenképpen rokoníthatók Pauer Gyula pszeudoműveivel, de Kelemen esetében másról van szó. Nem csupán az elfedésről vagy az álcázásról, hanem egyfajta monoton és meditatív cselekedetről - a templomtérben látható óriási munka "felékítése", a körülbelül tízcentis sávokkal történő beburkolása majdnem fél év alatt lett kész. Kelemen a felület és a forma viszonyát állítja előtérbe, és olyan kérdések foglalkoztatják, mint hogy "leválasztható-e a felület a formáról, hol kezdik el zavarni a formát a satírozás vonalkötegei, megváltoztatja-e az érzékelést a forma ellenében, átlósan felvitt vonalazás?". Bár arra a kérdésre, hogy "szobrászattal foglalkozom-e, vagy a szobor képével?" nem nagyon tudunk válaszolni, esetünkben a végeredmény, a vonalakkal lerótt penitencia megrendítő és lehengerlő. Még akkor is, ha tudható, hogy készítése közben a művész nem szellemi magasságokba emelkedik, vagy transzcendens mélységekben merül el, hanem - mint egy interjúban elmondta - tomboló dühöt érez. (Persze azt senki sem állította, hogy a bűnhődés vagy a vezeklés útja könnyű lenne.)
A templom középterébe állított szobor egyfajta felajánlásnak vagy áldozatnak tűnik, olyan 21. századi oltárnak, amely a körüljárás ritmusában, a felületek mindig változó hullámzásában, a fények és árnyékok változásában, a satírozott vonalak gesztusában bomlik ki.
Ez a szakrálissá váló gesztus jelenik meg a térben látható két videoloopban is. A satírozó kézről készült pozitív videoszekvenciát egy különös negatív filmfelvétel egészíti ki. A rajzoló kézből a röntgensugár hatására eltűnik a felület, csak a kézcsontok és ujjperccsontok maradnak. Míg Kelemen a szobrokat "felöltözteti", a rajzoló kéz tartóizmait és vázát lehántja, és a végletekig lecsupaszítja. Lehet, hogy a művész számára a vonalak monoton satírozása valaminő "elfojtás kitörése" (idézet szintén tőle), de a végeredmény a mulandóságról, a halandóságról beszél. Hiszen a teremtés isteni gesztusa esetünkben egyben memento mori is.
Fővárosi Képtár - Kiscelli Múzeum, Templomtér, nyitva október 27-ig
