Ez nyilván kihívás az alkotók számára - hiszen egészen más típusú kulturális fogyasztók lépnek a megszokott célközönség helyébe. Így a műtárgyak prezentálása gyakorta követi vagy imitálja a közegben elvárt harsogóbb, figyelemfelkeltő megoldásokat (mint tette ezt Bukta Imre, amikor az amúgy is látványos génmanipulált kukoricák mellé még egy, a bulvársajtót kifigurázó, pszeudoszenzációktól hemzsegő álújságot is bemutatott). Baglyas más utat választott: az amúgy is az ürességtől kongó MOM Park lépcsőfordulójába egy finoman rejtőzködő munkát állított.
A művészt (aki egyben komoly műkritikusi múlttal rendelkezik) nem feltétlenül a tárgyalkotás izgatja, sokkal inkább a köztérben zajló személyes interakciók elősegítése vagy "kiprovokálása", az egyéni és a közösségi emlékezetminták ütköztetése. Sokszor érinti a társadalmi emlékezetfeltárások közül nyomtalanul kihulló, de máig is tovább élő Kádár-korszakot: így például a tavalyi Dovin Galériabeli kiállításhoz (Bunker) egy olyan beszélgetés is kapcsolódott, ahol titkosszolgálati megfigyelők és megfigyeltek beszélgettek egymással. A Park Galériában látható mű leginkább mégis a 2011-es egyéni kiállításához köthető (A közösség mint orvos) - itt azzal sokkolta a kiállítás látogatóit, hogy az elvárások, azaz a művek látványa helyett közösségi terápián vehettek részt (persze nem volt kötelező).
A mostani munkában megfordul az irány: egy műalkotás álcázza magát speciális, pénzzel kapcsolatos tárgynak, úgy tesz, mintha valamilyen módon összekapcsolódna a plázákban zajló, döntően a pénz hasznos vagy haszontalan elköltésére irányuló tevékenységekkel. A mű valójában csupán egyetlen, nem is igen nagy méretű objekt, amelyet elegáns fekete kordon szegélyez. Az álló téglatest egy négyablakos, bejárat nélküli és apró fekete kéménnyel megfejelt házat formáz, amelynek alsó, üveggel fedett része mintha a pláza üvegstruktúrákkal tagolt épületét visszhangozná. A látvány első pillantásra belesimul a környezetbe, sőt még másodikra is, amikor felismerjük, hogy valójában egy, a szocializmusban közkedvelt, házikó formájú, azaz a saját otthon árának összekuporgatására ösztönző persely kapitalista változatát látjuk, egy olyan tárgyat, amelyben nem magunknak gyűjtjük a fillérkéket, hanem másoknak adományozunk.
A Jó előre gondoljon a jövőjére! (egyébként frappáns) álszlogen jelentése így gyökeresen megváltozik, hiszen nem egyéni takarékoskodásra buzdít (mint a bankok, a lábon maradt takarékszövetkezetek "fészekrakó" reklámjai), hanem pénzköltésre, a valamiképpen elesettek, betegek, rászorulók szimbolikus megsegítésére. Az adományozás ezen arctalan és személytelen módja persze igen kellemes, hiszen megnyugtató (könnyen letudtuk a napi egy jócselekedetünket); viszont sokszor nem is igen tudjuk, kikhez is jut el a vásárlásból visszakapott aprópénz. (Ennek unortodox változatában a célzott felajánlás már el sem jut a károsultakhoz.)
A négy szalagból álló kordon-kerítés nem annyira védő-óvó pozíciója miatt fontos, hanem hogy határozottan jelezze az elkülönülést, a látszólagos persely művi voltát. No meg azért, hogy a feliratok eligazítsanak a teendőkben. A négy feliratnak megfelelően - Gazdagok a gazdagoknak, Szegények a gazdagoknak, Szegények a szegényeknek, Gazdagok a szegényeknek - ajánlott felvenni a jótékonykodó megfelelő pozícióját. Nyilván nem csak nekem tűnt fel, hogy a Gazdagok a szegényeknek adakozási útvonala gyakorlatilag járhatatlan: mivel ez van a legtávolabb a persely szájától (azaz a kéménytől), csakis profi kosárlabdások találhatnak bele. A pénzünktől legkönnyebben viszont - megfelelve a honi pénzmozgás általános irányának - a Szegények a gazdagoknak feliratú szalag mellől szabadulhatunk meg.
A mű politikai áthallásai mellett elgondolkodtat saját vélt vagy valós társadalmi helyzetünkről és annak relativitásáról - hiszen nem lehetünk igazán szegények, ha egy luxustermékekkel megtöltött budai plázában álldogálunk! Miután vagyoni helyzetünket illetőleg ilyen jól megnyugodtunk, és megfelelő módon adakoztunk, pihent és kisimult orcánkat fordítsuk a persely felé: vajon kinek a jövőbeli életét könnyítettük meg? Mivel a házikó nem szétszedhető, a múlt és a jelen adományozói, illetve a lehetséges további jótékonykodók az örökkévalóság kalodájába dobják a pénzüket. Az érmék egyrészt egy mélyebben sosem végiggondolt gesztus mementói, másrészt egy öncélú tevékenység (egy interaktív műalkotás) részei. Egy budai plázához képest a szerényen megbújó házikó lakói eléggé kevesen vannak - viszont többen, mint a kortárs művészet szponzorai.
Park Galéria, MOM Park, Budapest XII., Alkotás u. 53. Nyitva január 5-ig
