A Berlinben élő, de az utóbbi években a fővárosban többször is kiállító Bori Bálint szobrai kitűnően illeszkednek a galéria profiljába, nem mellesleg pedig nagyon szerethetőek is. A címben megnevezett félfedelesszárnyúak csoportja nem valami speciális és művészi rovargyűjteményre utal, amelyben a rettentő hangos és ritka rusnya állat élettelen példányait csodálhatjuk meg, hanem élőlényekre emlékeztető izgő-mozgó, zöngicsélő és ciripelő szobrokra.
A szobrász végzettségű Erdély Miklós-tanítvány zajdobozainak több forrása van. Szellemiségükben és a talált tárgyak alkalmazásában kétségkívül a dadaizmus gyermekei, és a trash art, a junk art vagy a recycled art testvérei. Ezeket egyébként (hogy teljes legyen a zavar) öko-művészetnek is nevezik, mivel a felhasznált anyagok (Borinál például az üres sörös-, süteményes- vagy konzervdobozok) általában a szemétben végzik pályafutásukat. A mozgó tárgyak rokonságban állnak a kinetikus művészettel, amelynek hatvanas évekbeli képviselői (pl. Tinguely, Calder) egyébként - a fogyasztói társadalom tárgykultuszát kritizálva - szintén értéktelen vagy hulladéktárgyakat használtak fel műveikhez. Hasonló zenélő/zörgő konstrukciókra Magyarországon is akad példa, gondoljunk csak HarasztŘ István mobilszobraira, Móder Rezső zenélő acélszobraira vagy Lois Viktor hangszerszobraira (mosógépbasszus, oszlopgitár). Móder vagy Lois munkáival ellentétben Bori fél méternél nem magasabb szerkezetei maguktól zenélnek - működésükhöz nem kell semmilyen emberi beavatkozás, csak fény. A kabócákra helyezett fénykollektorokból nyert energia mozgatja meg a fémlények szívét (az elrejtett apró motort), vérkeringését (a gitárhúrokat) és szerveit (pl. csápjait). A dobozok (amelyek felerősítik a zajzenét) mozgása egészen minimális, inkább csak rezegnek és rázkódnak: a különféle alkatrészek egymáshoz ütődéséből, pörgéséből és a gitárhúr pendüléséből, azaz az egyébként a lassabb vagy a gyorsabb mozgás hatására mindig változó dallamfoszlányokból áll össze a hanginstalláció. Ez a hanghatás mindig más, mint ahogy a játék vagy a zene iránt fogékony látogató is létrehozhatja saját kamarakoncertjét: csak rajta áll, hogy milyen sorrendben emeli le a fénykollektorra helyezett kis papírlapocskákat, azaz indítja el a hangszereket. (Ebbe nem értendő bele a teremben elhelyezett húros hangszer - a "kabócagitár" -, amelyen esténként a művész improvizál, illetve a valódi dob, amelyet az alkalmi, változó felállású együttes tagjai szólaltatnak meg.) Bónuszként a koncertet változó fényjáték is kíséri - a plafonon elhelyezett mozgásérzékelők ugyanis a látogató járkálását követve kapcsolják erősebbre a művek megvilágítását.
Bori tárgyai azonban önmagukban is izgalmasak, kiváltképpen az anyagok meglepő összeállítása miatt. Sokszor szerepel a paradicsomkonzerves doboz (nyilván a művész egyik kedvelt ételének összetevője) és a sörös- és teásdoboz, de szerepet kapnak a borosüvegek meg a mindenféle kupakok, rugók, giccses ajándéktárgyak (Eiffel-torony), ceruzák, alumínium süteményesformák, műanyag szőlőszemek, gyűszűk, nyuszis tálcák, csipeszek, drótok, tésztadarabok, nyakláncok, napszemüvegek, tojásszeletelők, biliárdgombák, borotvapamacsok és korcsolyatalpak. A "buheramegoldásoknak", esetlegesen elhelyezett kiegészítőknek azonban komoly szerepük van; ezek gondoskodnak a tárgyak (például a Bajusz, a Madár, a Vadász nyuszi, a Fej, a Zenegyűjtő vagy a Pók glóbusszal) stabilitásáról és a hanghatások milyenségéről. Épp ezért a szerkezetek nagyon sérülékenyek - a kiállításon bemutatott tizenhét munkából három elsősorban azért szerepel, hogy helyébe lépjen megfáradt társainak. Kivételként Bori egy nem kabócát (vagy antropomorf lényt), hanem egy speciális órát is kiállított; amelyen a mutatók mozgását az óralapra szórt pirospaprika-őrlemény nehezíti (Paprikaóra). Az akadályoztatott, lelassított idő képi metaforájával a művész megerősíti a munkákban megbújó játékos költészetet vagy azt a lírai képet, amint a lefordított virágcserepek alatt szunnyadó lények a fény hatására "kinőnek" és megmozdulnak.
Tény, hogy Bori munkái akár passzolhatnak is a környezettudatos művészet körébe vagy azokba a művészi áramlatokba, amelyekben az alkotók az egyén társadalmi felelősségvállalásának kérdéseit járják körül (hulladékhasznosítás!), vagy összeköthetők a glóbusz szegényebb vidékein virágzó, archaikus és totemista elemeket is magába foglaló szemétkultúrával. De azért nem mennék ilyen messzire. Nem muszáj magasrendű célt, komoly jelentést, társadalmi elkötelezettséget, művészettörténeti dobozt keresni a szférikus zörejeket hallató tárgyakban. Lehet csak egyszerűen élvezni őket.
Flux Galéria, Budapest, VI., Paulay Ede u. 44. Nyitva: október 12-ig
