Voltaképpen egy sajátos mixtúráról beszélhetünk, amelyben ugyanúgy helyet kapnak a rangos modern és kortárs alkotók munkái (például Altorjai Sándor, Gross-Bettelheim Jolán, Gulácsy Lajos, Moholy-Nagy László, Román György alkotásai), mint a bútorok, nippek, antik könyvek, giccsgyanús festmények, ismeretlen családok őseiről készült fotók vagy a komolytalannak (gyermekinek) titulált gyűjtési tevékenységek tárgyhalmazai (gyufásdoboz, képeslap, kártyanaptár, radírgumi, kő). A diszeli volt Stenkovits-malomban látható kiállításokon így minden esetben keverednek a művészi szempontból értékes és a hétköznapi, ámde meghökkentő aurát hordozó tárgyak. Ráadásul ezek időről időre más-más kiállítási kontextusban is felbukkannak: így most is találkozhatunk a tematikában hasonló Minden múlandó (2003), a rózsaszín és a nemzetiszín köré rendezett 1 + 1 kiállítás (2011), a kifejezetten a giccsre fókuszáló mindenemberboldogakarlenni (2009) vagy a dohányzással kapcsolatos A nagy szenvedély (2006) kapcsán már ismerős tárgyakkal.
A mostani kiállításon viszont elsősorban nem egy bizonyos téma köré felépített, újrarendezett gyűjteményt láthatunk, hanem Vörösváry Ákos gyűjtő-művész alkotásait (amely talán szükségtelenül egészül ki Benda Iván fotográfus Tánc című kamarakiállításával). Az alkotások gerincét ugyanis törött, semmire nem jó kacatok, limlomok, lomtalanítás utáni maradványok, csorba és értéktelen semmiségek, a természetben talált, feledésre ítélt haszontalanságok, a szemeteskukától vagy éppen a tűzgyújtásból kimentett tökéletlenségek alkotják - az "átlátszó anyag csodájával" beburkolva. Az üvegkalitkákba zárt esendő tárgyak e kiemeléssel és megőrzéssel értékessé és érdekessé válnak, hiszen önmagukban is értelmezhetjük őket múzeumi mini vitrinként (konzervált leletként), az időből és a térből kiszakított üvegkoporsóként (memento moriként) - de Vörösváry egy lépéssel tovább megy. Az áttetsző kalitkába zárt furcsa maradványokhoz (dióhéjakhoz, szőlőkarókhoz, leégett mécsesekhez) ugyanis címek társulnak. E címek lehetnek egészen tárgyszerűek és leíróak: az Elintézett dolgok című terráriumban például kidobásra ítélt cetlik, galacsinná gyűrt jegyzetlapok sorakoznak, az Egy soha ki nem bontott küldemény 1955-ből cím mögött egy boríték rejtőzik, az Egy csobánci szőlősgazda extra jutalma nem más, mint törött cserépdarabok halma, a tízfilléresekkel megtöltött Aprópénzről pedig megtudhatjuk, hogy pontosan hány érmét tartalmaz (1498-at). A címek a legtöbb esetben humoros helyzetbe hozzák a maradványokat (egy törött borosüveg három része például női nyakat, szájat vagy feneket formáz), a háromrészes Látványtári kompozícióba zárt csigaházak pedig egyfajta politikai/szociológiai tükörként vagy megszemélyesítésként működnek - míg az Anyaországban szorosan összebújnak, a Szórványban csak néhány árválkodik, a Nyuggerek pedig teljesen "hasznavehetetlenek", hiszen töröttek. A munkák között találkozhatunk lírai, mégis az örkényi groteszk és abszurd humorra emlékeztető Egypercesekkel (köztük olyan kis törött szösszenetekkel, mint a Hóbagoly torzó angyalokkal), de egészen sokkoló összeállításokkal is (a két üvegszekrényt megtöltő cigarettacsikkek látványától még egy láncdohányos is megrettenne). Vörösváry nem nyúl bele a tárgytöredékekbe, "csupán" elrendezi és felmutatja őket: a virágszirmaival Nagy-Magyarország térképét formázó porcelántárgyat, az esztergapad alakú hamutartót. Külön kis részleg jut az egerek életének is: az üvegtárlókban megszemlélhetjük a félig megrágott mézeskalácsot, a lukacsos magokat vagy a majdnem elfogyasztott szappan és ceruza különös maradványait. A kiállítás - éppen az áttetsző üvegburkok miatt - levegős, pedig még a lépcsőn is hibás és "tökéletlen" tárgyak sorakoznak, nem beszélve a falakat ellepő, festménynek nevezett alkotásoktól és meghökkentő termékektől (a kedvencem az a papírból készült magyar zászló, amelyen A Himnusznál kérjük, emelje magasra! felirat olvasható).
Az esdendőség ereje című kiállítás emellett többnézetű, számos párhuzamos, néhol rejtett szálat is megmozgat. Egy festményen az üvegkoporsóban fekvő Hófehérkét láthatjuk (háttérben a megmentésére siető királyfival), máshol viszont találkozhatunk egy kalitkában álldogáló bányászlámpás kerti törpével is (aki egy kizárólag Mikulás-sipkát viselő meztelen nőcskét ábrázoló festménnyel szemez). De ha kedvünk szottyan, megkereshetjük a nőiségre fókuszáló munkákat, vagy elmélázatunk azon is, hogy az ismeretlen ezermester milyen megfontolásból applikált két fekete-fehér családi fotót az áramfeszültségét mérő furcsa szerkezetbe.
A rozsda, a kosz és a töredékek uralta világ persze másról is szól: a megmentett tárgyak suttogó szavairól, az emlékezés kudarcáról, és ahogy Vörösváry írja, "a teljesség hiányáról és az utána való szüntelen vágyódásról, az őrzők erejéről, az állandóságról és a változásról, és a hanyatlás esztétikájáról". Ezek után talán más szemmel tekintünk az utunkba kerülő "ócskaságokra" is. Gyűjteni azonban nem kell - ezt elvégzi helyettünk Vörösváry.
Első Magyar Látványtár Alapítvány Kiállítóháza, Tapolca-Diszel, Derkovits u 7. Nyitva: május 31-ig (előzetes bejelentkezéssel látogatható)
