Kiállítás

Időbéklyó

Tasnádi József: Desert Inn

Képzőművészet

Az amerikai feltaláló, filmrendező, filantróp, aviátor (ebben a minőségében számos repülőgép kifejlesztője és a később American Airlines néven futó légitársaság megalapítója), nem mellesleg multimillárdos Howard Hughes 1967-ben - miután számos konfliktusa volt a tulajdonosokkal - felvásárolt egy Las Vegas-i szállodát.

A legendás Desert Inn tetején lévő lakosztálya nem sokban különbözött korábbi lakhelyeitől; 1947 után, egy majdnem a halálával végződő repülőgép-balesetet követően szinte kizárólag sötét szobák ágyain fekve töltötte életét. Mivel allodyniában szenvedett - azaz mindenféle fájdalommentes ingert fájdalmasnak érzett -, nem viselt ruhát, nem mosdott, haját és körmeit nem vágta le, és nemigen étkezett; koszosan és kórosan lesoványodva, szerzetesi magányba burkolódzva élt. Fájdalma egyetlen ellenszere a filmnézés volt: 1968-ban például volt olyan film, amit százötvenszer nézett meg egymás után.

Tasnádi - aki kezdetben alkalmazott grafikával és plakátokkal foglalkozott, a kétezres években pedig számos interaktív videodíszletet tervezett alternatív tánc- és színdarabok számára - installációja utal a különös életű Hughes betegségére, de nem neki állít emléket. A Desert Inn egy metaforikus és univerzálisan kitágított helyzetrekonstrukció, a betegség és a magány borzongatóan szép és tárgyiasult lenyomata, amely 2011-es szentendrei bemutatása és a tavalyi, Egerben történt kiállítása után végre "otthonra lelt" a székesfehérvári Új Magyar Képtár sötét cellára emlékeztető kiállítótermében.

A térben lebegő munka középpontjában egy ferdén megbillent, két görgethető kerekétől és az ágyneműtől megfosztott fehér kórházi ágy áll. A szerkezet egyensúlyát egy papír zsebkendős csomagokkal "megterhelt" ólomnehezék, mozgását pedig egy aranyozott fúrógépen átáramló villamos energia biztosítja. Az ágy ugyanis a rászerelt evezőpadra rögzített aranyozott evezőlapátok ismétlődő csapásai miatt folyamatosan kileng. A repetitív mozgássor felidézi a kényszerbetegségek világát, a katatóniát, egy olyan, a saját idejébe és az elme tömlöcébe béklyózott állapotot, amikor a külvilág ingerei érdektelenné és lényegtelenné válnak, amikor a megtervezett mozgás, az előrejutás lehetetlen, amikor az "út a cél" típusú életbölcsesség hiteltelenné válik.

A munka hihetetlen ereje akkor lehet nyilvánvaló, ha összevetjük 2013-as "leszármazottjával", a Látogatóval. A megvetett kórházi ágy itt ugyanis előrehalad a valóságos térben - a videók tanúsága szerint a Hősök terén vagy a Városligetben. A különös mozgást antropomorf lábacskák (no meg a bennük elrejtett motorok) segítik elő, ezáltal a konstrukció, a sétáló betegágy elsősorban a nézők meghökkentésére apellál - a felvételek szerint sajnos kevés sikerrel. (Ez talán nem véletlen, hiszen a betegség ugyanolyan stigma, mint a hajléktalanság, csak az előbbit még nem büntetik.)

A Desert Inn szellemiségéhez valójában egy szintén idén készült munka, a Waiting is a way of life áll közelebb, amely egy fából készült és vízzel megtöltött nagyobb, illetve a benne lebegő kisebb csónakból áll. Kharón ladikja s benne az apró lélekvesztő ugyanúgy a halandóságról, az élet törékenységéről "beszél", mint a Desert Inn idő- és térhurokba szorult virtuális használója. Arról az állapotról, amikor nem a világ börtönöz be minket, hanem a saját szellemünk, amikor a gondolatok saját farkukba harapnak, amikor a valós idő megélése helyett a csábító időtlenség csapdájába zárjuk magunkat. Amikor a tervezés időpocsékolás, hiszen a világ elérhetetlen, amikor képességeink, vélt vagy valós tudásunk értéke semmivé foszlik, amikor a hurokszerűen össze-összeránduló akarat miatt képtelenek vagyunk a cselekvésre. A pőre, talán néha önsajnálatba hajló, könnyes (papír zsebkendő!) és fájdalmas (fúrógép!) magány persze lehet (ahogy Tasnádi is írja) "transzcendentális állapot", s mint ilyen, a lecsupaszított Én felmutatása a végső, isteni elszámolás előtt. De ugyanígy lehet a depresszió képi metaforája, amikor az összezsugorodott és burokba kényszerített akarat már csak apró és önkéntelen rángásokra képes. Amikor a lélek tetszhalott, s csak a vegetatív idegrendszer pumpál monotonul. Megtörténhet persze, hogy a létezés akarásának felismerése győzedelmeskedik, és a beteg kisétál a lesötétített szobából. Első lépései talán ne Székesfehérvárra vezessék, mert fennáll a visszaesés esélye - az egészségesek számára viszont kötelező a megtekintése.

Szent István Király Múzeum, Új Magyar Képtár, Székesfehérvár, Megyeház u. 17. Nyitva december 1-jéig

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.