Dékei Kriszta

Óbuda legújabb művészeti ékessége 2019-ben, a roncstelepként vegetáló Goldberger textilgyár egyik felújított részéből nőtt ki; a volt mosócsarnok és a hozzá kapcsolódó, négyszintes épület több mint ezer négyzetméternyi összterületén nyílt meg tavaly a „szemerei remete”, a „magyar ugar lírai krónikása”, a „mezőgazdasági művészet” megteremtője, azaz Bukta Imre kiállítása. A magát független kortárs magánmúzeumként definiáló intézményben egyeseknek kalandtúrává, másoknak a meredek és keskeny lépcsők miatt megközelíthetetlenné válik a kiállítás egészének megtekintése. Az intézmény minden pozitív kezdeményezése mellett is piaci vállalkozás: erre utal a belépőjegyek (nem csak a magyar viszonyokhoz képest) magas ára és a shop elképesztő kínálata, amely a Bukta-bögréken, -kitűzőkön, -hűtőmágneseken keresztül egészen a Bukta-művekkel díszített pólókig terjed.

Mi köti össze a tetőn bujkáló grúz elnököt a szerb turbófolkkal, az IKEA által kisajátított FRAKTA táskát Nyikita Hruscsovval, a divatmémeket a Mr. Bones’ Wild Ride című videójátékkal, Dante Poklát Trumppal, Kanye West Red October márkáját Werner Herzog rendező hagymával elfogyasztott cipőjével?

A tárlat címe egyszerre utal a leginkább az absztrakt művekre jellemző címnélküliségre (untitled), és a „címíró” golfmárka nevére, amelyet Philip E. Young fejlesztett ki a harmincas években, miután elrontott egy biztosnak látszó ütést. A hiba okait keresve Young egy orvos barátjával megröntgeneztette a labdát, és így kiderült, hogy jól érezte: a belső mag nem pont a középpontban volt. Válaszul megalkotta a tökéletes holtpontú labdát, amelyet Titleist néven 1935-ben piacra is dobott.

A sváb családban, tisztes szegénységben felnövő Hantai Simont (Bia, 1922 – Párizs, 2008) semmi sem predesztinálta arra, hogy világhírű (francia) festővé váljon; gyerekkorában egy betegség miatt négy hónapra megvakult, képzőművészettel csak vallásos giccsek formájában találkozott, ráadásul reálgimnáziumba járt. Mégis: ő képviselte Franciaországot az 1982-es Velencei Biennálén, egyik műve pedig 2016-ban mintegy 4,5 millió euróért kelt el, egyik legfontosabb festménye pedig Macron elnöki dolgozószobáját díszíti.

A fiatalon eltávozó művész (1879–1920) minikiállítását a Magyar Nemzeti Galéria a halálának 100. évfordulóján készült bemutatni, a tárlatot nagyrészt egy magángyűjtő adományára, illetve új vásárlásokra alapozták. 

A videókat és installációkat készítő szlovák képzőművész elsősorban az ún. átrajzolt, leg­inkább újságokban, könyvekben és képeslapokon talált képeken alapuló munkáival vált ismertté. E sikeres, több magángyűjteményben is megtalálható művek nemcsak az emlékeinkben élő, hanem nyomaiban még mindig fel-felbukkanó, a volt szovjet blokk lakói számára nagyon is ismerős vizuális és történeti hagyományait dolgozták fel és írták újra.

A kiállítás minőségét ugyan nem befolyásolja, de a bemutatott anyag kommunikációja, a „szenzációs felfedezés” elfedi azt a szomorú tényt, hogy a múzeum munkatársai egy elég súlyos szakmai fiaskóból kovácsoltak tőkét/erényt.

Míg a Bosch-kiállításért tömegek zarándokoltak el a Szépművészeti Múzeumba, Domenikosz Theotokopulosz (1541–1614) életműve szemlátomást kevesebb nézőt vonz; mintha El Greco művészete egyszerre lenne túl vallásos, de mégis túl „modern”, ikonográfiai szempontból konkrét és mégis megfoghatatlan.

A kiállítás központi témája a vidéki Magyarország ikonikus épülete, a sátortetős és négyzetes alaprajzú, elsősorban a tömeges lakásigény kielégítésére szolgáló háztípus.

Mi köze a Covid-járványnak a halotti maszkokhoz? Miért és mikor alakult ki az emberi arc (valójában a faragott képmás) ábrázolását tiltó zsidó kultúrában a portré fogalma? 

A Fotóhónap nyitóeseménye, s egyben legnagyobb kiállítása az észt felmenőkkel rendelkező Kuus (1953–2015) retrospektív tárlata, amelyet a tavalyi szentpétervári bemutató után immár Budapesten is láthatunk, változatlan formában – ez vonatkozik a dizájnra és a művek csoportosítására is. 

A kiállítás fő témája egy híres bűntény, amelynek megtörténtében aktív (vagy néha passzív) szerepet játszottak: egy sírásó, egy bécsi börtönőr, egy a frenológia iránt élénken érdeklődő hercegi titkár, egy menstruációs problémákkal küszködő hölgy, valamint egy ismeretlen személy holtteste (vagyis a koponyája), több háború, egy sokáig üres mauzóleum, továbbá a hosszan tartó pereskedések. A kiváltó ok pedig Joseph Haydn koponyája volt, amely majd 150 éven keresztül várta, hogy elhelyezzék végső, kismartoni nyughelyére.