Magányos várakozás

Kutya egy világ

A Ladó Galéria korábbi kiállításán a macs­káknak volt kitüntetett szerepük, most pedig – a véletlenek furcsa találkozása miatt – egy speciális, kissé agárszerű kutya a főszereplő. De egyik kiállítás sem a „kis kedvencekről” szól, hanem magáról a művészetről.

Bálind István olyan konceptuális művész, aki következetesen, apró lépésekben mélyíti képeinek világát. Új kiállításának kiindulópontja egy 1995-ben készült festmény, amelynek kisajátításával, több méretben megjelenő replikáival egy egész univerzumot teremtett. Ez lett a Nő kutyával című sorozat (1998–2008), egy vörössel és arannyal megfestett, szigorú kompozíció, s az ezt megismétlő, már-már piktogramszerű képek pontosan ugyanazt ábrázolják – az ikonfestőkre jellemző kontemplációval, aprólékos kézi munkával megfestve, ily módon fel is oldva az eredeti és a másolat között feszülő antagonisztikus ellentétet. A másolatkultúrára, illetve a piaci logikára (S, M, L és XL méretek!) reflektáló műcsoport egy 2008-as egyéni kiállítással ért véget, melyet a művész végkiárusításnak nevezett.

Ezután a dermedt állóképek felbomlottak, a kutya és a nő szimbiózisa megtört, és a kutya főszereplővé lépett elő, önállósult, a játékos, szomorúan magányos kalandjaival. A képek mozgalmasabbak lettek, új elemekkel, geometrikus vagy absztrahált testekkel és épületrészletekkel, és pöttöm fákkal bővültek. Ez a bővülés sok esetben redukcióval is járt; néha már csak a kutya hűlt helye maradt.

A tárlaton látható 14 akrilfestmény egyrészt válogatás a régi munkákból (például a Nő kutyával és futball-labda című, 2020-as kiállítás anyagából), de új munkákat is bemutat. Ezeket pontosan azon kettősség jellemzi, mint a kutya megítélését. „A kutyák csalók, erkölcstelenek, gyilkosok” – áll a Példabeszédek könyvében, mindemellett az ember legjobb barátai is. Ahogy a művész írja: „Ez a megbonthatatlanul összetartozó ellentét, ami mindent meghatároz és megkérdőjelez is egyben, teszi lehetővé, hogy részese és alakítója legyen a játéknak.” Hogyan lehetnek a téridomok (tűzfalak, belső udvarok, kémények, vakon ásító ablakok) egyszerre a nagyvárosi lét puszta jelei, az elidegenedés, a bezártság, a hideg magány redukált színterei, és vonzó, érdekes, pulzáló, színes világok? Hogyan gazdagodhat a kiállítás címe egy plusz, más jelentéssel?