Kiállítás

A láthatatlanok

Fabricius Anna: Itt a munka, hol az otthon?

Kritika

„Van nevem, de nehezen kimondható. Ezért a magyar nevem Ildi.” „Amikor eljöttem, a feleségem terhes volt. Hat éve vagyok itt. Még soha nem találkoztam a gyerekemmel, csak okostelefonon keresztül.” „Lehet, hogy soha nem megyek haza.

A pénz mindig kell. Valószínűleg itt fogok meghalni.” Kiragadott mondatok a kiállításon elhangzott beszélgetésekből. Fabricius Anna fotó- és médiaművész évek óta foglalkozik a munka jelenségével. Egyik legismertebb műve a Háztartási anyatigris (2006), ahol a büszke vagy éppen elgyötört anyák láthatók gyermekeik társaságában, kezükben elsőre talán ártatlannak tűnő, de ölésre is alkalmas tárgyakkal, kötőtűvel, nyárssal, baltával, késsel. Illetve ennek pandant-ja, a Magyar szabvány-sorozat (2006–2007), amelyben csak csoportidentitás létezik; postások, szobalányok, hentesek, pékek vagy pomponlányok állnak össze természetesen beállított csoportképpé.

Fabriciust a munka kapcsán nem afféle triviális kérdések érdeklik, hogy mit, hol, mennyit és mennyiért dolgozunk, hanem hogy ezek a döntések miként befolyásolják a személyiségünket. Egy végletekig megosztott, de egynyelvű országban kulturális identitásunk megőrzése egyelőre nem forog veszélyben, ilyesfajta változást csak az hozhat, ha kilépünk a megszokottból. Nyilván másféle sokk (kihívás) éri azokat, akik innen mennek Nyugatra a jobb élet reményében, mint azokat, akik egy távoli országból ide (vagy Nyugat-Európába) „csak” dolgozni és pénz keresni jönnek.

Az alkotó 2023-ban nyerte el a projekt alapú Kassák-díjat, amely lehetőséget ad arra, hogy egy-egy művész vagy alkotópáros mélyebben kibontson egy korábban elkezdett (és Kassák szellemiségével nem szembemenő) művészeti kérdést. Fabricius kiállítása is két korábbi művel indul, amelyeket 2018-ban Tajvanban, illetve 2022-ben Drezdában készített – vendégmunkásokkal. Az semmiképpen sem állítható, hogy a két, rövid videó csak karcolná a felszínt, mindkettőben nagyon erős állóképekkel, és nagyon szomorú, lírai mondatokkal találkozhatunk, ami egyben megalapozza a kiállítás központi anyagát is, a Magyarországon (illetve Erdélyben) készült műegyüttest. A németországi szennyvíztisztító üzemben, valamint a természetben dolgozó két afgán férfi hasonló problémákkal szembesül, mint minden vendégmunkás: nincs letelepedési engedélyük, nincs egészségügyi ellátásra feljogosító okiratuk, nincs szabadságuk. Nem részei, hanem láthatatlan kiszolgálói a rendszernek, egyetlen kapcsolatuk a világgal az, hogy naponta felhívják az „otthoniakat”. S bármennyire jól ismerik a környezetüket (az egyik a német és az afgán gyerekmesék közötti különbségekről mesél), úgy érzik, sosem fogják befogadni őket. A tajvani textilfestő üzemben készült felvételekből, s az ott dolgozó Fülöp-szigeteki munkásokból olyan szomorúság árad, amit nem könnyű elfeledni.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.