Kiállítás

A láthatatlanok

Fabricius Anna: Itt a munka, hol az otthon?

Kritika

„Van nevem, de nehezen kimondható. Ezért a magyar nevem Ildi.” „Amikor eljöttem, a feleségem terhes volt. Hat éve vagyok itt. Még soha nem találkoztam a gyerekemmel, csak okostelefonon keresztül.” „Lehet, hogy soha nem megyek haza.

A pénz mindig kell. Valószínűleg itt fogok meghalni.” Kiragadott mondatok a kiállításon elhangzott beszélgetésekből. Fabricius Anna fotó- és médiaművész évek óta foglalkozik a munka jelenségével. Egyik legismertebb műve a Háztartási anyatigris (2006), ahol a büszke vagy éppen elgyötört anyák láthatók gyermekeik társaságában, kezükben elsőre talán ártatlannak tűnő, de ölésre is alkalmas tárgyakkal, kötőtűvel, nyárssal, baltával, késsel. Illetve ennek pandant-ja, a Magyar szabvány-sorozat (2006–2007), amelyben csak csoportidentitás létezik; postások, szobalányok, hentesek, pékek vagy pomponlányok állnak össze természetesen beállított csoportképpé.

Fabriciust a munka kapcsán nem afféle triviális kérdések érdeklik, hogy mit, hol, mennyit és mennyiért dolgozunk, hanem hogy ezek a döntések miként befolyásolják a személyiségünket. Egy végletekig megosztott, de egynyelvű országban kulturális identitásunk megőrzése egyelőre nem forog veszélyben, ilyesfajta változást csak az hozhat, ha kilépünk a megszokottból. Nyilván másféle sokk (kihívás) éri azokat, akik innen mennek Nyugatra a jobb élet reményében, mint azokat, akik egy távoli országból ide (vagy Nyugat-Európába) „csak” dolgozni és pénz keresni jönnek.

Az alkotó 2023-ban nyerte el a projekt alapú Kassák-díjat, amely lehetőséget ad arra, hogy egy-egy művész vagy alkotópáros mélyebben kibontson egy korábban elkezdett (és Kassák szellemiségével nem szembemenő) művészeti kérdést. Fabricius kiállítása is két korábbi művel indul, amelyeket 2018-ban Tajvanban, illetve 2022-ben Drezdában készített – vendégmunkásokkal. Az semmiképpen sem állítható, hogy a két, rövid videó csak karcolná a felszínt, mindkettőben nagyon erős állóképekkel, és nagyon szomorú, lírai mondatokkal találkozhatunk, ami egyben megalapozza a kiállítás központi anyagát is, a Magyarországon (illetve Erdélyben) készült műegyüttest. A németországi szennyvíztisztító üzemben, valamint a természetben dolgozó két afgán férfi hasonló problémákkal szembesül, mint minden vendégmunkás: nincs letelepedési engedélyük, nincs egészségügyi ellátásra feljogosító okiratuk, nincs szabadságuk. Nem részei, hanem láthatatlan kiszolgálói a rendszernek, egyetlen kapcsolatuk a világgal az, hogy naponta felhívják az „otthoniakat”. S bármennyire jól ismerik a környezetüket (az egyik a német és az afgán gyerekmesék közötti különbségekről mesél), úgy érzik, sosem fogják befogadni őket. A tajvani textilfestő üzemben készült felvételekből, s az ott dolgozó Fülöp-szigeteki munkásokból olyan szomorúság árad, amit nem könnyű elfeledni.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.