A pénz mindig kell. Valószínűleg itt fogok meghalni.” Kiragadott mondatok a kiállításon elhangzott beszélgetésekből. Fabricius Anna fotó- és médiaművész évek óta foglalkozik a munka jelenségével. Egyik legismertebb műve a Háztartási anyatigris (2006), ahol a büszke vagy éppen elgyötört anyák láthatók gyermekeik társaságában, kezükben elsőre talán ártatlannak tűnő, de ölésre is alkalmas tárgyakkal, kötőtűvel, nyárssal, baltával, késsel. Illetve ennek pandant-ja, a Magyar szabvány-sorozat (2006–2007), amelyben csak csoportidentitás létezik; postások, szobalányok, hentesek, pékek vagy pomponlányok állnak össze természetesen beállított csoportképpé.
Fabriciust a munka kapcsán nem afféle triviális kérdések érdeklik, hogy mit, hol, mennyit és mennyiért dolgozunk, hanem hogy ezek a döntések miként befolyásolják a személyiségünket. Egy végletekig megosztott, de egynyelvű országban kulturális identitásunk megőrzése egyelőre nem forog veszélyben, ilyesfajta változást csak az hozhat, ha kilépünk a megszokottból. Nyilván másféle sokk (kihívás) éri azokat, akik innen mennek Nyugatra a jobb élet reményében, mint azokat, akik egy távoli országból ide (vagy Nyugat-Európába) „csak” dolgozni és pénz keresni jönnek.
Az alkotó 2023-ban nyerte el a projekt alapú Kassák-díjat, amely lehetőséget ad arra, hogy egy-egy művész vagy alkotópáros mélyebben kibontson egy korábban elkezdett (és Kassák szellemiségével nem szembemenő) művészeti kérdést. Fabricius kiállítása is két korábbi művel indul, amelyeket 2018-ban Tajvanban, illetve 2022-ben Drezdában készített – vendégmunkásokkal. Az semmiképpen sem állítható, hogy a két, rövid videó csak karcolná a felszínt, mindkettőben nagyon erős állóképekkel, és nagyon szomorú, lírai mondatokkal találkozhatunk, ami egyben megalapozza a kiállítás központi anyagát is, a Magyarországon (illetve Erdélyben) készült műegyüttest. A németországi szennyvíztisztító üzemben, valamint a természetben dolgozó két afgán férfi hasonló problémákkal szembesül, mint minden vendégmunkás: nincs letelepedési engedélyük, nincs egészségügyi ellátásra feljogosító okiratuk, nincs szabadságuk. Nem részei, hanem láthatatlan kiszolgálói a rendszernek, egyetlen kapcsolatuk a világgal az, hogy naponta felhívják az „otthoniakat”. S bármennyire jól ismerik a környezetüket (az egyik a német és az afgán gyerekmesék közötti különbségekről mesél), úgy érzik, sosem fogják befogadni őket. A tajvani textilfestő üzemben készült felvételekből, s az ott dolgozó Fülöp-szigeteki munkásokból olyan szomorúság árad, amit nem könnyű elfeledni.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
