Thýnt a kelet-közép-európai posztkonceptuális fotográfia meghatározó alakjának tartják, ám a művészt saját megfogalmazása szerint elsődlegesen az az élmény vagy érzelem ösztönzi, amelyet az egyes műalkotások kiváltanak belőle, majd a benyomásait követő elemzés. Munkásságát elsősorban a fotográfiában – mint médiumban – rejlő lehetőségek feltárása jellemzi.
Korábbi munkáit modernista cseh vagy lengyel szobrászok alkotásai inspirálták, azoknak a nyomán készített fotómontázsokat, fotogramokat, digitálisan manipulált fényképeket, illetve tárgyinstallációkat. A szó valódi értelmében nem is fotós, „csak” a fotózásból fakadó folyamatokat (például többszörös expozíciót) használ, amelyekhez kísérleti jelleggel más műfajokból is beemel jellegzetes elemeket, mint a gesztusfestészet lendületét vagy a digitális rajz esetlenségét, „csináltságát”. Ebből fakadóan munkáiban átlépi a műfajok közötti határokat vagy legalábbis elmossa, kétségessé teszi azokat. Az absztrakt festészeti elemeket talált vagy saját képekkel vegyíti, a beszkennelt, textilvászonra nyomott digitális képeket hiperrealista festménynek „álcázza” (oly módon, hogy egyet meg is kellett érintenem, mert nem hittem a szememnek). A hordozó feszített vászonból nála redőzött függöny válik, máskor pedig belépünk a kép imaginárius tere mögé, mert ami csak kivágott lyuknak tűnik, valójában egy üreg.
Egy 2023-as sorozatból műveket kiemelő és átrendező installáció fő motívuma a galéria terét átlósan átszelő „vitorla” az álfestményekkel, továbbá négy lightboxból és három fekete-fehér manipulált fotóból áll. Maguk a lightboxon megjelenő művek is egy-egy miniinstallációból indulnak ki; műanyag hulladék anyagok (gyógyszerek, zacskók) vegyülnek természetes (fa, kő, szobanövény) vagy mesterséges elemekkel (beton, fémhuzal), illetve az ember mindennapi környezetének tárgyaival.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
