Az új festészet, a radikális eklektika érzéki és vad színhasználata, nagyvonalú expresszivitása összevegyítve a (posztmodern) historizmus formavilágával a korábbi nemzedékek számára kevésbé érdekes, csakhogy az akkor ismét előtérbe kerülő művészettörténeti allúziókban olyan elegy volt, amely teljesen felülírta nem csupán a hetvenes évek punnyadt szürkeségét, de egyenesen megkérdőjelezte a második nyilvánosságba menekült, a társadalom ingerküszöbén kívül álló alkotók stratégiáját. Persze ehhez kellett az egyre lazuló Kádár-korszak egyes, kulturális hatalommal rendelkező szereplőinek „liberális” hozzáállása is. (A politikai okból betiltott – eddigi – utolsó magyarországi kiállítás 1984-ben volt).
Maga a kiállítás címe Hegyi Lórándtól, a korszak teoretikusától és művészettörténészétől, az új festészeti „mozgalom”, az új szenzibilitás „pápájától” a származik, egész pontosan abból a tanulmányból, amely a Hans Knoll által 2002-ben összeállított kötetben (A második nyilvánosság – XX. századi magyar művészet) jelent meg. Hegyi a nyolcvanas évek művészete kapcsán három fő tendenciát említ meg; a kiállításon szereplő művészek ebből kettőt fednek le (új festészet, posztgeometria), de van két kakukktojás is, akit nem vagy alig jegyez a magyarországi művészettörténet. Ez kétségkívül jót tett a kiállításnak. Mint ahogy a rendezés is, ahogyan döntően az ötvenes években született hat művész, Magyarországon eddig nem bemutatott, 1986–1992 között készült hét műve egyfajta, a crescendót és rondót vegyítő zenei formát, azaz a felerősítést „imitálva”, s a visszatérés motívumait egyszerre alkalmazva „mozgatja meg” a kiállítást. Vagy másként: láthatunk egy nagy, látványos nyitányt, amelyet árnyal és egyben megerősít a „melléktémák” különféle, de egymásra jól rezonáló világa.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
