Kiállítás

A sötétség színei

A ’80-as évek nomádjainak manierizmusa

Kritika

Ma már hihetetlennek tűnhet, de a nyolcvanas években volt olyan kiállításmegnyitó, ahol olyan sok érdeklődő jelent meg, hogy szinte le kellett állítani a Bajcsy-Zsilinszky út forgalmát.

Az új festészet, a radikális eklektika érzéki és vad színhasználata, nagyvonalú expresszivitása összevegyítve a (posztmodern) historizmus formavilágával a korábbi nemzedékek számára kevésbé érdekes, csakhogy az akkor ismét előtérbe kerülő művészettörténeti allúziókban olyan elegy volt, amely teljesen felülírta nem csupán a hetvenes évek punnyadt szürkeségét, de egyenesen megkérdőjelezte a második nyilvánosságba menekült, a társadalom ingerküszöbén kívül álló alkotók stratégiáját. Persze ehhez kellett az egyre lazuló Kádár-korszak egyes, kulturális hatalommal rendelkező szereplőinek „liberális” hozzáállása is. (A politikai okból betiltott – eddigi – utolsó magyarországi kiállítás 1984-ben volt).

Maga a kiállítás címe Hegyi Lórándtól, a korszak teoretikusától és művészettörténészétől, az új festészeti „mozgalom”, az új szenzibilitás „pápájától” a származik, egész pontosan abból a tanulmányból, amely a Hans Knoll által 2002-ben összeállított kötetben (A második nyilvánosság – XX. századi magyar művészet) jelent meg. Hegyi a nyolcvanas évek művészete kapcsán három fő tendenciát említ meg; a kiállításon szereplő művészek ebből kettőt fednek le (új festészet, posztgeometria), de van két kakukktojás is, akit nem vagy alig jegyez a magyarországi művészettörténet. Ez kétségkívül jót tett a kiállításnak. Mint ahogy a rendezés is, ahogyan döntően az ötvenes években született hat művész, Magyarországon eddig nem bemutatott, 1986–1992 között készült hét műve egyfajta, a crescendót és rondót vegyítő zenei formát, azaz a felerősítést „imitálva”, s a visszatérés motívumait egyszerre alkalmazva „mozgatja meg” a kiállítást. Vagy másként: láthatunk egy nagy, látványos nyitányt, amelyet árnyal és egyben megerősít a „melléktémák” különféle, de egymásra jól rezonáló világa.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.

AI kontra Al Bano

A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társu­la­tai­ig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.

Családban marad

A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.