Egy eddig nagy részében ismeretlen anyag képezi a tárlat alapját: döntően képző- és iparművészek, illetve a kreativitásukkal dolgozó szellemi foglalkozásúak (mérnökök, zongoraművészek, újságírók, karikaturisták) által ebben az időszakban készített, a vészkorszak mindennapjait megörökítő műegyüttest látunk, amelynek értelmezésében és befogadásában a művekkel szinte egyenértékűek a keletkezési körülményeik és korabeli megítélésük. Továbbá a harminc alkotó személyes története is.
Maga a kiállítás a történeti kontextus időrendi áttekintésével indul. Az időskála a húszas–harmincas években egyre erősebben jelentkező antiszemitizmusra „adott” válaszoktól, az azt kiszolgáló törvényeken (első, második és harmadik zsidótörvény – 1938, 1939, 1941) keresztül a bécsi döntések miatt megnövekedett, nagy zsidó közösségeket magukba foglaló területek annektálásán át az 1944-es német megszállás nyomán kialakuló helyzetig (koncentrációs tábor, gettó, munkaszolgálat), illetve a felszabadulást követő pár évig terjed.
Ezek az albumok, képes naplók, egyedi és sokszorosított grafikák eddig kvázi láthatatlanok voltak. Ennek oka sajnos csak indirekten, a kiállítás megnézése után derül ki, a katalógusból viszont kaphatunk néhány választ. Az is közrejátszhatott, hogy ezeket nem képzőművészeti profilú gyűjteményekben őrzik (Magyar Zsidó Múzeum, Országos Széchényi Könyvtár, külföldi gyűjtemények), és egyébként is nehezen illeszthetők be a pár, máig ismert művész munkásságába (Gedő Ilka, Bálint Endre, Kádár Béla, Vörös Géza), lévén, hogy alkotóikat elsősorban nem a művészi szándék vezette, elsődleges céljuk a megörökítés és a dokumentálás volt. Épp ezért e művek figuratívak, és az események „keretezése” gyakran a képregények, illetve filmes állóképek (storyboardok) stílusát követi. Volt ugyan a magyar történelemnek egy olyan kitüntetett pillanata (néhány éve), amikor e művek láthatóvá váltak; 1945 és 1947 között e rajzolt és festett munkákból több nyomtatott albumot kiadtak – hasonlóan a munkaszolgálatot, holokausztot, gettót túlélő írók műveihez (többek közt Szép Ernő, Tersánszky Józsi Jenő, Déry Tibor munkáihoz). A kommunista-szocialista rezsim a súlyosan megsebzett áldozatokból mártírt, majd antifasiszta hősöket „fabrikált”, hogy a borzalmakat aztán évtizedekig néma csend övezze. Míg a családi, traumatizált örökség témája a magyar neoavantgárd művészek esetében már a hetvenes években megjelent, az elhallgatás súlyos terhe csak a rendszerváltás körül robbant szét és hullott darabokra, vált újra elmesélhető, a kollektív emlékezetet befolyásoló témává.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
