- tévésmaci -

Alkony sugárút, Legénylakás, Van, aki forrón szereti. Amit a világ ma mozinak nevez, abban oly vastagon benne volt a keze, mint csak nagyon keveseknek. Billy Wilder születésnapját pár évvel ezelőtti, életmű-áttekintő cikkünkkel ünnepeljük.

Kicsit is aktív sorozatfigyelőknek rögtön fel fog tűnni, hogy e mű alkotói egyszerűen fogtak két figurát két korábban sikeres szériából, és összeterelték őket, hogy lássuk (mi), mire mennek egymással. Minden más egyéb is rögtön fel fog tűnni, sőt minden, hisz a Justified címmel - Amerikában tavasszal elindított - 13 részes folyam úgyszólván negligálja a szofisztikált közlekedési formákat. És egyáltalán, úgy térül-fordul a neki rendelt pályán, mintha az egy nagy önkiszolgáló szaküzlet lenne, ahová beengedték zárás után, hogy most x percig abból vehet ingyen, amiből jólesik, s annyit, amennyit csak bír.

Jelentős erők szövetkeztek itt, nem is akármire: a mozinézői életkor kitolására (kicsinyt lefelé). A fellépésre készülő kakukkos óra szép és igaz történetét (Maestro) az Oscar-jelölésig 2007-ben eljuttató animációs rendező és a népszerű mesekönyvíró és -rajzoló, Bartos Erika műve ugyanis nyilvánvalóan a három és hat év közötti korosztályt célozza be. Azok pedig pont olyanok, mint a jó Fidesz-szavazó, tutira hoznak magukkal (minimum) még egy embert a moziba. Arról már nem is szólva, hogy már bizonyítottak, hiszen rövid keresgélés után a mesekönyv mellett diafilmet, plüssfigurákat, gyermekruházatot, hangos könyvet (ugyancsak a moziban tündöklő Pogány Judittal) és - mit szépítsük - egy komplett webáruházat találtunk Bogyó és Babóca kettősének a főszereplésével. Mit is mondhatnánk erre? Az egyik legősibb mesterségről van szó: hiába röhögtük ki a vukos tolltartós, iskolatáskás, köpenyes, titokban pityergő szerencsétleneket az általánosban, a szüleik - és a módszer honosítói - hivatásos és hobbiváteszek voltak, már a komcsiban is meglátták a szép jövőt. Ma már persze nekünk sincs egy rossz szavunk sem a metódust illetően. A megélhetési alapú kicsinyszerűség a kultúrában és kapcsolódó részein immár teljesen legitim hozzáállás.

Kell-e mondanom, ez is magyar. A Daktari.

Íme az örök élet és a gyors meggazdagodás Pécsett, hét pecsét alatt őrzött titka: a Társulat sikerén felbuzdulva újabb játékos vetélkedősorozatot indított a Magyar Televízió - nagyjában-egészében ugyanavval a stábbal. A szelleminek mondható vetélkedő bonyolult feladvány elé állítja a jelölteket: az győz, aki egységnyi idő (háromszor ötven perc) alatt legtöbbször ki tudja mondani a Pécs szót. A műsor készítői így kifejezetten szerencsésnek mondhatják magukat, hogy 2010-ben Európa kulturális fővárosa nem mondjuk Ököritófülpös, mert akkor kitörne a jelentkezők nyelve. Szörényi Levente szellemi hagyatékának gondozói (producer: Rosta Mária) mertek kicsik lenni: elkészült "a magyar Da Vinci-kód" - arra nyilván eztán sincs semmi esély, hogy Dan Brown írja meg "az amerikai Pécspécspécspécset".

Emlékeznek önök Dave Hillre? (Noddy Holdert már nem is kérdezem.) Dave volt az a csávó, akinek a feje tetején egy vízszintes vonalban kezdődött a haja, ellenben a válláig ért, és emeletes talpú csizmában tolta a színpadon a The Slade színeiben a Gudbuy T'jane-t. Na, eltelt harmincöt év, és még én vagyok evvel így.

Emlékeznek önök Will Grahamre? Megértem - pedig kéne. Mert amikor belépünk erre a kiállításra, egy tévéképernyőn elénk ugrik Anthony E. Zuiker, a Helyszínelők első számú éceszgébere, és lead valami dajkamesét arra nézvést, hogy honnan támadt neki Amerika (és a világ) egyik (s egy időben: a) legnépszerűbb televíziós sorozatának az ideája. S miként tanulmányozta az "igazi helyszínelők" (amilyenek mindjárt mi is leszünk) munkáját. Semmi okunk kételkedni a szavában, ám a kismillió (momentán a 216-nál járunk) epizódból álló (és 2 dettó sokrészű spin-offal is megtoldott) tévészériának mélyebben húzódnak a gyökerei; amiről Zuiker nem beszél, meglehet, nem is tud, vagy nem érdekli.

A leleményes emberiség viszonylag hamar feltalált különböző alternatív televíziózási formákat, amelyek valamelyest enyhítik a tévénézés reménytelen, kilátástalan és szerfelett meddő unalmát. Ilyen forma például a kapcsolgatás útján létrehozott új, szuverén műalkotás (film, klip, de nevezhetjük akár a boldogult emlékű diaporáma mutánsának vagy unokájának is). A műfaj lírikusai leveszik a hangot, és a távkapcsoló virtuóz használatával megalkotják egész estés (és olykor éjszakás) etűdjeiket, mindennap egy másikat - a hardcore művészek full hangerővel csinálják ugyanezt. Mindennap egy új műalkotás: eldobható, és kötelezően elfelejtendő klasszikus. Maga a teljes mozgóképes demokrácia.

Glenn Close idén már másodszor nyert Emmy-díjat e széria főszereplőjeként, mely tényből leginkább két dolog következik.

Ez ennek a rendje, meghal a művész, az érdekeltek körülnéznek, mi maradt utána - üzlet, persze, üzlet, de legalább annyira kármentés is, minélfogva különösen izgalmas az eredménye. Létkérdés, mi más? Hogy mi marad.