Glenn Close idén már másodszor nyert Emmy-díjat e széria főszereplőjeként, mely tényből leginkább két dolog következik.
1. Lehetsz bármekkora hollywoodi sztár, az élet nem élet egy jó kis sorozat nélkül. A művésznőnek nem is most jött a nagy felismerés, hiszen már végigszolgálta a Kemény zsaruk negyedik évadját - ha meggondoljuk, hasonló (parancsolgató, de belül törékeny) szerepkörben.
2. Ha már pályád közepin "legenda" vagy, ha áll vagy állítják már valahol a szobrodat, az nagyban szűkíti a szerepkörödet. Gyakorlatilag csak szobrot játszhatsz, a mozihorizont minimum egy alelnöknél, rendőrparancsnoknál kezdődik neked.
Kell-e mondani, Patty Hewes szerepét a jóisten is Glenn Close-ra találta ki (legalábbis osztotta volna). Merev, megközelíthetetlen, kiismerhetetlen meg csupa ilyesmi, mindazonáltal az igazság bajnoka, vagy éppen ellenkezőleg, csupán saját - nem ritkán alantas - (bosszú-, bír-, hatalom-) vágyainak rabja. Mindenesetre a legmenősebb ügyvédi irodát viszi New Yorkban. Terepe a gazdasági csúcsbűnözés, a láthatatlan rétegek, ha ki akarnak babrálni az alacsonyabb néposztályokkal, nos, gondolják meg alaposan, mert jön Patty Hewes, s nem válogat az eszközökben. De olyannyira nem, hogy közvetlen munkatársainak is egy rémálom az élete, soha nem lehetnek biztosak semmiben, bármelyik pillanatban feláldozhatja Patty a soros ügyért bármelyikük egzisztenciáját, de akár az életüket is. Egy évad egy ügyet visz végig, de hiába a beléfeccölt végzetes energia, semmi garancia a sikerre, hisz az ellenkező térfélen topragadozók játszanak, akiknek dettó nem szent semmi sem. Ötszáz munkás vesztette el a nyugdíjalapját s minden ingó- és ingatlanvagyonát az első évadban, a másodikban bestiális a környezetszenynyezés, és gyilkolnak az energiaárak. Mindeközben Patty a keblin melengeti az orra alá nagy kedvvel borsot törő fiacskáját, hagyján, hogy kikapós, ám még a washingtoni lobbistákkal is csókos férjét, és nem utolsósorban feltörekvő és bosszúszomjas hasonmását/kreatúráját, Ellen Parsonst is. És sorra lépnek elő a takarásból mindenféle sztárok, némelyikük egyenest Hollywoodból, de a szó szerinti javuk az olyan szériákból, mint a Deadwood, a Drót vagy éppenséggel a 24.
Összegezve: a Damages egy végig magas hőfokon izzó, izgalmas időkezeléssel operáló (hónapokat ugrálunk ide-oda, adott esetben jelenetenként), iszonyúan magas tétekben játszódó demagóg marhaság, ami különösebb nehézség nélkül képes maga alá gyűrni a nézőt. Különösen akkor, ha a néző hajlik a nagyvonalúságra, s lazán tovasiklik a nagy tétek következményein, hogy olykor bajba jut az ember. S a bajban olykor szenved, vagy valami mást csinál; végzetes és végletes érzelmek kifejezésére ragadtatja magát - és akkor majdnem mindenki bajban van, de az orrát beleverni csak a kőszobornak illik. Mert akkor elszállnak a magas tétek. Mert ahogy Glenn Close egy nyugágyban a tengerparton szenved és remeg és nagyon odavan, az nem dráma. Az bohóctréfa. Akinek a rezzenéstelen a döntő stíljegye, legyen szíves, ne remegjen, mint a nyárfalevél, mert nincsen rá módszere.
-
A sorozatot keddenként adja, szombatonként ismétli az AXN
