Ez ennek a rendje, meghal a művész, az érdekeltek körülnéznek, mi maradt utána - üzlet, persze, üzlet, de legalább annyira kármentés is, minélfogva különösen izgalmas az eredménye. Létkérdés, mi más?
Hogy mi marad.
A kiadó - első körültekintésre - két tévéfelvételt talált, még az egy televízió korából; a sokszor legendaként emlegetett Fehér György 1980-as Portré - ének szemtől szemben c. 1980-as munkáját és a pályája elejét koptató - még csak pár rövidfilmje okán jegyzett - Szász János Utóirat c. röpdolgozatát, 1988-ból (mindkettőt Tóth Erika szerkesztette).
A kérdés tehát a múlt század végén az volt, hogy a két komoly, előbb és utóbb döntő érdemeket szerző alkotó hogyan látta a kétségkívül érdekes énekest. Ma már ez másodlagos - még ha ez nem is egy kimondott örömhír, hisz fel sem merül, mit tettek hozzá Cseh csehségéhez. Fehér fegyelmezett, (csekély) lehetőségeivel tisztában lévő, fekete-fehér, egy helyszínen játszódó filmet készített; valamivel hosszabb, mint negyven perc. Az egy helyszín sem sokat számít, tán szobában lehetünk, az asztalon üveg ital, de nem is érdekes, a film döntő hányadában ugyanis premier plánban vagyunk, néha egy-egy szuperközeli, s még ritkásabban szekond plán, amiből az italt vettem ki. Cseh Tamás előadói fénykorát éli, túl úgy három-négy megjelent lemezen, futja a legjobb formáját: mára megmaradt és elfelejtett dalokat énekel (többet az előbbiekből). S látjuk közelről az előadást, és az - aki készült rá, itt kapaszkodjon meg először - így: sok. Sok (szebben: eltúlzott) minden, hosszabb kicsit minden szájrándulás, homlokráncolás, minden félmosoly inkább háromnegyed - egyik sem egy gesztus, az összes csak grimasz. Elég kézenfekvőnek tűnik - a két legenda közül a filmes tévedett nagyobbat. Csupán avval, hogy túl közel ment. Egy pódiumművészhez lehet, hogy nem kellett volna - épp a mondogatott maradás, megmaradás miatt. Így illanni tűnik az örökkévalóság, s marad a kortörténeti erő (ám az a csillagok szerencsés együttállásakor megvan egy szalvétában vagy egy gyufacímkében is). Okkal tesszük ugyanis fel, hogy Cseh Tamás csupán azt csinálta, amit szokott, s ahogy szokta: fogta a gitárját, játszott és énekelt - ami a színpadon százból százszor működött is. Nem a rivaldafény miatt működött, hanem a három lépés távolság miatt. Amiért a koncert után felesleges meginni a kisfröccsöt az előadóval, amiért tévedés belegyalogolni az intim szférájába.
Szász János alig félórás műve sok tekintetben épp az ellenkezője. Nagy statisztériát (és baráti erőket) mozgató színes filmjén nem a kis furcsa közelről esedékes megbámulásának az igénye látszik, hanem az önkifejezésé. S az a már akkor (sőt, már a genezisekor) is elég hauptciki pályaudvari romantikában jelenik meg, így inkább tűnik tolakodásnak, mint bármi másnak. Sötét van, valahonnan valami műfüst is előszivárog, a hatvanas évek jelmezeibe bújt extra statiszták és kedves ismerősök (Bérczes Lászlótól Cserhalmi Györgyön át Csengey Dénesig) arcán csúszik a kép, persze a Váróterem című dallal kezdünk (hogy az utókor beláthassa, minden érintett hozzátette a magáét a szellemi irányzathoz, mely a következő évszázadra a Duna tévé Állomás c. sorozatát fialta meg mint betetőző alkotást). Még annyi is megállapítható, hogy '80 és '88 közt Cseh Tamásnak nehéz évei lehettek.
Ha össze akarnánk hasonlítani a lemezen található 2 művet (időpocséklás lenne), A századik éjszaka c. dal mindkettőben benne van. Szász filmjében közben felfestik a kőfalra a VÁ LT OZ ÁS szót, így. Jaj!
Cseh Tamás századik születésnapjára csak a dalok maradnak, és veteránok koncertélményeinek épp mostanság keletkező foszlányai.
Forgalmazza az Universal
