Amikor Sztupa és Troché elhagyták a felhevült Nou Campot, rögtön a kocsihoz siettek, amit elővigyázatosságból egy közeli karosszériás műhelyében hagytak a mérkőzés idejére. Senor Esperanza és legényei becsületesen és persze jó pénzért pásztorolták a kobaltkék 1965-ös Chevy Malibut, ami bár nem volt épp a legfrissebb modell, de idelent, Léonban még megbámulták az emberek, a szálloda előtt pedig tömegével állták körül a gyerekek - pár napja bérelték Phoenixben (Arizona), direkt erre az útra. Túl sok érv nem szól a sietség mellett, mert Léon ugyan elég közel volt Mexikóvároshoz, de közel sem annyira, mint Toluca, ahol ugyanebben a délidőben az olaszok játszottak. Az eredmény változásait folyamatosan bemondta a Nou Camp hangosanbeszélője, sírtak a helyi erők, noha az korántsem alakult olyan izgalmasan, mint az a meccs, ami épp a szemük előtt hullámzott. Teendőik szempontjából így édes mindegy volt a tempó, csak a nekikeseredett, húsz perce még a himnuszt éneklő brit szurkolókat akarták elkerülni, hiszen nyilvánvaló volt, hogy jó, ha másnap bejutnak Valcareggihez. S ezen az sem változtatott, hogy Sztupát és Trochét speciel sürgette az idő, hisz mindössze két nap volt a következő meccsig. S Don Ferrucciónak is kell nyilván időt hagyni, hogy megeméssze a híreket, s elszánja magát. Mert ez nem holmi északi vircsaft, hogy Sandro Mazzola az Interből vagy Gianni Rivera a Milánból játsszon-e támadó fedezetet, annál sokkal komolyabb, felnőtteknek való munka. A műhelyből még visszahajtottak a szállodába, megtudni, érkezett-e újabb telegráfico Szardíniáról. A direkt a vb-re épített - saját arénával is rendelkező - Fiesta Americana recepcióján azonban Herr Kappelmann (Dieter, egy kalandortermészetű német egyetemista, valójában úgynevezett Gehlen-unoka a Bundesnachrichtendiensttől, de ezt Sztupáék is tudták) széttárta a karját, s egy halk sorryt rebegett, mint aki az anyja életére esküszik. Mögötte a tévé épp Seeler hosszabbítást jelentő csúsztatott fejesét ismételte. Foci most is van a tévében.
Pénteken (29-én) például nincs, de szerencsére más sincs, így csak a legelvetemültebb függők kapcsolnak be éjfél előtt a film+-ra, ahol a Nikitát adják, Anne Parillaud és Jean-Hugues Anglade igazi pályabelépőjét. Bár a csajt láttam már előtte Delonnal, a csávót meg most nézem a Braquo című sorozatban (a francia Kemény zsaruk ez, vicces, hogy épp amerikai remake készül belőle).
Szombatra sem várható semmi olvadás, a tegnapi csatorna este hétkor adja a tegnapelőtti Jégkorszakot, hacsak nem rábeszélendő a negyedik rész mozipremierjére.
Vasárnap Szőts István Móra-adaptációja, az Ének a búzamezőkről fél ötkor a Dunán, a múlt héten lemaradtunk a Nyirő-adaptácójáról - pedig az a jobb film. Ugyanit fél nyolckor Észak-északnyugat, amiben az öreg Hitch felkergeti a Rushmore-ra Cary Grantet. Éjfél után az 1954-es Gyilkosság telefonhívásra a Filmmúzeumon - úgy látszik, születésnapja van a vén salabakternak (nincs).
Hétfőn régi jó komcsiszokásunk szerint élünk.
Kedden is úgy kéne, de a Duna belefogott Milos Forman viselt dolgainak részletes feltárásába, minek során este negyed tízkor színre lép Fekete Péter, s mi azt mondjuk neki, hogy Ahoooj! Éjjeli szent negyed kettőkor még épp időben vagyunk a Filmmúzeumon kezdődő M.A.S.H.-hez, ami elég szerencsés sűrűséggel fordul elő ezen a csatornán, de akkor is a filmtörténet egyik hófödte csúcsa.
Szerdán lejjebb ereszkedünk, de távolról sem dalolva. A Duna Tv negyed tízkor egy ma is tartó francia Agatha Christie-sorozat negyedik darabjaként 2009-ben bemutatott filmet ad, A végzet házát. Mármost nézzük a dolgot a jó oldaláról: a legjobb Maigret-feldolgozást a BBC készítette 1960 és '63 között (Ruppert Daviesszel a címszerepben), akkor miért ne franciák csinálnák a legjobb Christie-t? Na ugye. Ennél sokkal rosszabb, amikor Brian de Palma csinál úgy, mintha ő lenne Antonioni Michelangelo: Halál a hídon és a Cinemaxon, 22.15-kor.
Csütörtökön A gyűlölet c. film 0.40-kor dettó a Cinemaxon. Ne tévézzenek!
