Emlékeznek önök Will Grahamre? Megértem - pedig kéne. Mert amikor belépünk erre a kiállításra, egy tévéképernyőn elénk ugrik Anthony E. Zuiker, a Helyszínelők első számú éceszgébere, és lead valami dajkamesét arra nézvést, hogy honnan támadt neki Amerika (és a világ) egyik (s egy időben: a) legnépszerűbb televíziós sorozatának az ideája. S miként tanulmányozta az "igazi helyszínelők" (amilyenek mindjárt mi is leszünk) munkáját. Semmi okunk kételkedni a szavában, ám a kismillió (momentán a 216-nál járunk) epizódból álló (és 2 dettó sokrészű spin-offal is megtoldott) tévészériának mélyebben húzódnak a gyökerei; amiről Zuiker nem beszél, meglehet, nem is tud, vagy nem érdekli.
E gyökérzet pediglen kettős. A vastagabbik a televízió mint médium és a detektívtörténetek bensőséges szövetségéből (hétköznap estéink Bonnie és Clyde-jai ők így együtt) ered. A vékonyabbik pedig a nevezett Will Graham figurájából, aki az egyebek mellett termékenységéért tiszteletre méltó Michael Mann 1986-os szerzeményének, Az embervadásznak a hőse - egy megszállott exrendőr, sorozatgyilkosság-specialista, William L. Petersen hű megformálásában. Nos, ha Will Graham nem lett volna, aligha van Gil Grissom is (már nincs: Petersen valamivel 200 előtt kiszállt a sorozatból, helyén Laurence Fishburne tündököl). A Las Vegas-i helyszínelőket ugyanis egy megszállott szakértő (konkrét tudós) vezeti. Személyiségének ez az (úgyszólván egyetlen létező) oldala nem csupán azért fontos, mert a kiállítás azt ígéri, hogy egy órára (bő egyepizódnyi időre) mi is ilyenné válhatunk, hanem azért is, mert karaktere szorosan illeszkedik a televíziós krimiszériák társadalmi programjába - itt azonban legalább Derrickig vissza kell lépnünk, a megbízható tisztviselőig.
Mert a krimisorozatok azért mégiscsak a biztonságérzetünk karbantartását igyekeznek szolgálni, ami azt illeti, kielégítő hatékonysággal. Hogy nekünk épp a regnáló rezsim védelmében van a legjobb dolgunk ezen a szörnyű világon. Hisz' olyan megbízható tisztviselők vigyáznak ránk, mint a kertvárosi szomszédunkra úgy hasonlító Derrick főfelügyelő - ezért volt létezhetetlen műfaj a szocialista krimi, mert a komcsi alatt legfélrevezetettebb tömegek sem hitték komolyan, hogy jó nekik, pláne, hogy biztonságban lennének. S nincs ez másként veszélyesebb korokban és vidékeken sem, Vegasban már nemcsak a humánus reláció, de a technikai apparátus is olyan fejlett, hogy alkalmasint magától fény derül minden bűnesetre. Van a csodálatos felszereltség, a főszereplők ezek virtuóz kezelői, csupa szakelem, a voltaképpeni rendőr rendőr (Jim Brass kapitány - Paul Guilfoyle) csak afféle bumfordi hátramozdító közöttük, ha nincs más megoldás, pisztolyt ránt (bár fizimiskáját tekintve ő is nyilvánvalóan a tisztviselői karba tartozik). Nos, az sem véletlen, hogy ezen a kiállításon Brass kapitánynak nem nagyon osztottak zsugát.
Miután meghallgattuk Zuiker önfényből előszivárgó jókívánságait, alátéttel és ceruzával, továbbá egy leginkább biztosítási kárbejelentőre emlékeztető papirossal felfegyverkezve vághatunk neki a bűn üldözésének; három eset közül választhatván. Van egy sivatagi ügy, melyben a szél egy kifehéredett csontvázról sodorja le a finom homokszemcséket. Van két autóbalesetnek látszó ügy, az egyikben fiatal nő fekszik kinyúlva az utcán, ruháján kocsikerék nyomával, a másikban egy autó rohant be egy utcára néző földszinti lakás nappalijába (egy pillantást vetve a bútorzatra, alighanem öreganyámék lakhatnak ott - nyilván a kalandvágyuk vihette őket Bugsy Siegel és Gil Grissom városába). Miután választottunk, lejárhatjuk a nyomozás pontos útját, kis laborból nagy laborba, daktiloszkópiából proszektúrára és így tovább - olyan ez, mint a szalag mellett végzett munka, olyanok vagyunk épp, mint ezer Chaplin a Modern időkben (nem, majd Grissom!).
Vagyis, hogy nem is mi megyünk, inkább mi vagyunk a szalagon, minden jön a kezünk alá, első állomás a mit tudom én már, mi, ott azonosíthatjuk az áldozaton talált keréknyomokat, tán jellemző, hogy az egy lépéssel mindig előttem járó detektív rögtön felkiáltott, hogy ez csak Hankook lehet, de társa csitította kicsit, hogy nem kéne ebbe is politikát keverni. Aztán a következő állomáson mondjuk az áldozat személyazonosságát tisztázhattuk roppant tudományos módszerekkel. Nos, a tudomány előtt kétségkívül le a kalappal: így jártunk még néhány (három-négy) stáción keresztül, itt egy szép nagyító, amott valami más egyszerű eszköz állott rendelkezésünkre, s a képernyőről valamelyik szimpatikus szereplő, feltesszük, a terület szakértője a szériában mondott pár segítő szót nekünk, illetve komoly szavakkal emlékeztetett a látott szakág fontosságára és különös hatékonyságára.
És mindeközben egyre szorult a hurok.
A végén aztán - rövid közelharc árán, Vegas kemény hely - letelepedhettünk egy személyi számítógép elé, ahol, mondjuk így, vizsgálódásaink (helyszínelői munkánk) eredményét felvive a gépre, szembesülhettünk csalhatatlanságunk tényével, melyről egy valóban szolid összeg leszúrása után akár egy oklevelet is hazavihetünk. Jobb esetben, rosszabban - ezt elég nehéz feltételezni - megjelent a képernyőn Grissom tudós, és derűsen a tudomásunkra hozta, hogy ritka eredeti megoldás ugyan a miénk, de hát sajnos az élet ennél némileg földhözragadtabb, ezért ellenőrizzük gyorsan még egyszer az eredményeinket, s meglátjuk, hol fordultunk tévútra. Mi úgy a Fény utca és a Lövőház utca sarkán...
De azért van ebben a tévészériákból applikált "interaktív kiállítás" műsorszámban innováció és spiritusz nyilvánvalóan rengeteg. A teljesség leghalványabb igénye nélkül pillantsunk búcsúzóul személyes kedvenceinkre, kizárólag az amerikai csúcsszériák közül. Mi lenne, ha drogot kéne árusítanunk baltimore-i fekáknak az utcasarkon? Hogy boldogulnánk egy turmixgépbe esett szerencsétlen hullájával, ha a felesége nyitott koporsót akar? Talán Tommy Gavinnel lezúdítani egy ültő helyünkben pár palack Bushmillst, az még menne. De biztos nagyon meg lennénk sértődve, ha már a ruhatárnál térden lőne Jack Bauer: "Kinek dolgozol?" "Hrrrr, nyaff, a Magyar Narancsnaaaaa, nyekk!"
Millenáris Fogadó, február 7-ig, teljes árú belépő: 3500 Ft
