Krusovszky Dénes

Mire megtudjuk, hogy Gérard Depardieu-t könnyebb átugrani, mint megkerülni, már olyan magasan van az ingerküszöbünk, hogy erre szinte fel sem kapjuk a fejünket. Pedig mi csak egy laza kis szombat esti, határon túli kultúrkörképhez készültünk, a végén meg nemcsak a korpulens francia, akarom mondani orosz sztár testi valójához kerülünk közelebb, de a Szent Korona gyógyító erejéhez is.

Megvan a veszélye a múltba révedésnek: egyrészt elég hamar elhiteti, hogy van a jelennek (sőt a jövőnek) alternatívája, másrészt, mert a sok andalgás közben hajlamosak lehetünk megfeledkezni a tényről, hogy a múlt mint olyan nem létezik, folyton létre kell hozni, rákérdezéssel, vitával, újragondolással, máskülönben valaki más fogja helyettünk, nekünk megcsinálni a múltat, és abban nincs sok köszönet.

Politológusi ámokfutás a Kossuthon, Lánczi Tamás főszereplésével. Rádiókritika.

Ha létezne Guinness-rekordja annak, hogy hányszor lehet kimondani huszonöt perc alatt a család szót, a Nemzeti Nagyvizit legutóbbi adása jó eséllyel pályázhatna rekorddöntésre. Nincs ezzel különösebb gond, csak hát ennek is pont annyi értelme van, mint megfőzni a világ leghosszabb virslijét, vagy fél perc alatt meginni egy üveg ketchupot.

Be kell vallanunk, eddig azt hittük, hogy a magyar szabadság napját június 19-én ünnepli az ország azon része, amelyiknek egyáltalán eszébe jut a dolog (azaz a távozó Viktor Silov altábornagy gondterhelt arckifejezése), és amelyik ezentúl szívesen hallgat zenitjükön jócskán túl vegetáló pop- és rockzenészeket a Felvonulási tér repedezett aszfaltján.

Irodalmi körökben ma is előszeretettel hangoztatott közhely, hogy létezik egy tovább élő nagy magyar fordítói hagyomány, mely különösen a költészet tolmácsolása terén mutatott és mutat fel újra és újra nagyszerű eredményeket. Az igazság ehhez képest az, hogy már bő két évtizede sehol sem vagyunk ezen a téren, s ha magunk elé képzeljük egy olyan lírafogyasztó honfitársunkat, aki semmilyen világnyelven nem olvas (amit nem is olyan nehéz azért elképzelni), akkor azt is látnunk kell nyomban, hogy egy-két kósza kivételtől eltekintve a 80-as évek utáni külföldi lírából szegény számára szinte semmi sem elérhető.

Ha valamivel, azzal biztosan nem lehet vádolni a közszolgálati rádiót, hogy túlságosan sok teret biztosít a nyelvápolásnak, igaz, gyakran az az öt perc is több a soknál, amit hétköznap esténként a Tetten ért szavak kap.

A Bartók rádió kevéssé szerencsésnek tűnő műsorsávra, vasárnap délelőttre időzíti fiataloknak szánt beavató műsorát, a találó című Kezdőhangot - és kifejezetten tartalmas ötven percet kap, aki mégis a rádióhallgatás mellett dönt tíz óra körül.

Volt itt már harc a görbe uborkáért, a komondorért, az akácosokért, legutóbb az otthon kotyvasztott pálinkáért, most pedig, úgy néz ki, az ízlelőbimbók vannak soron.

Be kell vallanunk, hogy eddig fel sem tűnt, a magyar rádiócsatornák mennyire elhanyagolják a honvédelem kérdését. Egyrészt, mert nem gondolunk túl sűrűn a hadseregre (szerencsére a sorkatonaság megszűntével nem nyomasztja tovább a hazafias szósszal leöntött semmittevés agyréme az újabb generációkat), másrészt, mert ha eszünkbe jut, akkor se tartjuk túl érdekesnek az egészet, illetve ami érdekes belőle (mondjuk, a nemzetközi miszsziók), azzal a politikai magazinok épp eleget foglalkoznak.

Nemcsak a kampányba fulladt március 15. nyomasztó csinnadrattája közben, de még egy átlagos szombati kora délután komótosan rideg zakatolásában is nehéz észrevenni ezt a félórás nemzetközi magazint. Pedig ha mi, magyar rádióhallgatók (nemzeti ünnep volt, most ér ilyeneket mondani) felemelnénk a tekintetünket a köldökünkről, talán még egy miniszterelnöki beszéddel súlyosbított napon is találnánk érdeklődésre méltó műsort.