Könyv

Hitler és a tenger

Eugenio Montale versei

Könyv

Irodalmi körökben ma is előszeretettel hangoztatott közhely, hogy létezik egy tovább élő nagy magyar fordítói hagyomány, mely különösen a költészet tolmácsolása terén mutatott és mutat fel újra és újra nagyszerű eredményeket. Az igazság ehhez képest az, hogy már bő két évtizede sehol sem vagyunk ezen a téren, s ha magunk elé képzeljük egy olyan lírafogyasztó honfitársunkat, aki semmilyen világnyelven nem olvas (amit nem is olyan nehéz azért elképzelni), akkor azt is látnunk kell nyomban, hogy egy-két kósza kivételtől eltekintve a 80-as évek utáni külföldi lírából szegény számára szinte semmi sem elérhető.

Ezen a helyzeten - bár önmagában örömteli az esemény - az sem segít, hogy a Lyra Mundi sorozat, melynek már többször halálhírét keltették, váratlanul megújult külsővel jelentkezett. Az új borítódizájn ügyesen viszi tovább a sorozat eredeti arculatának letisztultságát egy izgalmasabb, korszerűbb grafikai (pontosabban tipográfiai) irányba. Csakhogy a ráncfelvarrás, legyen bármilyen sikeres is, ha nem kapcsolódik össze valamiféle belső megújulással, szimpla plasztikai beavatkozás marad. Sajnos ennek a Montale-kötetnek is inkább a külcsíne ad örömteli meglepődésre okot, a belbecse már kevésbé.

Pedig nagyon is kimunkált, átgondolt, sokszor egyenesen remekbe szabott fordításokkal van tele ez a vékonyka könyv. A két fordító - Lator László és Kálnoky László - érezhetően szívből (és egy régebbi iskola eszközkészletével) fordította az olasz kolléga verseit, ami minden bizonnyal embert próbáló feladat lehetett - valamikor a hatvanas években. Ez a válogatás ugyanis (öt rövidke verset leszámítva) egy az egyben azonos Montalénak A magnólia árnya címen megjelent 1968-as magyar kiadásával. Erről azonban mind a fülszöveg, mind az egyébként informatív utószó (Latortól) hallgat valamiért. Félreértés ne essék, Montale méltó az újrakiadásra, már csak amiatt is, mert A magnólia árnya szinte beszerezhetetlen. A csalódás annak szól, hogy az újrakiadás ziccerét nem használta ki a kiadó, illetve a kötet válogatója (Lator) arra, hogy egy, a negyvenhat évvel ezelőttinél jóval gazdagabb anyagot tárjanak a hazai olvasók elé.

Eugenio Montale a modern olasz és egyetemes líra klasszikusa, Ungaretti, Quasimodo és Luzi, illetve a lírikusként nálunk szinte ismeretlen (amúgy "világsztár") Cesare Pavese mellett a múlt század közepének kiemelkedő irodalmi figurája, az olasz líranyelv megújítója és a hermetizmus vezéralakja. Verseivel a rossz közérzet apoteózisát fogalmazta meg, ahogy az utószóban idézett Carlo Salinari mondta róla: "költészete hangot adott mélységes boldogtalanságunknak, s arra intett, hogy bátran szembenézzünk vele". Kézenfekvő magyarázat lenne erre a sötét világlátásra, hogy Montale legaktívabb évei egybeestek Mussolini legaktívabb éveivel, de nem ilyen egyszerű ez sem. Tény, hogy Montale a kezdetektől elhatárolódott a fasizmustól (mondjuk, Ungarettivel éles ellentétben), és belső emigrációba vonult (ám ellenálló nem lett, mint Pavese). Ugyanakkor az ő világtól való elfordulása mögött jelentős részben a politikán túli magyarázatok húzódtak meg, ahogy erre egy háború utáni rádióinterjúban maga is szarkasztikusan rávilágított: "végső soron a háború és a fasizmus adták meg elszigetelődésemnek azt az alibit, melyre talán szüksége is volt". Lényegében a mindenkori érzékeny ember szorongása munkált verseiben, akár szerelemről, akár halálról, akár társadalmi kérdésekről írt.

Montale lírája már legendás első kötetétől, a Szépiacsontoktól kezdve egyfajta mediterrán depressziót igyekezett körüljárni, ebben találta meg sajátos témáját. A ligur vidék napsütése nála kietlen tájakat világít be, a tenger morajlása pedig mintegy állandó fenyegetésként visszhangzik sorai között: "pikkelyesen lüktet a tenger, / míg ott, hol kopasz sziklák meredeznek, / a tücskök cirpelése reszket". A természet szépsége csak rövid pillanatokra, s akkor is inkább csak visszatekintve, a múltban tudta feledtetni a világ pusztulásának megállíthatatlan, nagy körtáncát: "", hogy valaha, partok, / halotti pompának, arany keretnek / hihettelek titeket minden élő / agóniájához" - írja a Partok című versben. Kilátástalansága tehát nem elsősorban a történelmi körülményekből fakad, de mint A hitleri tavasz Radnótira rímelő sorai is bizonyítják, a kétféle szorongás egybekapcsolódott nála: "tört szárnyak s lárvák ocsmány forgatagába / torkollik az ártereken, s szaggatja a víz csak / a partot, senki se bűntelen immár". Ám minden pesszimizmus és rezignáció ellenére, szavai mögött gyakran tetten érhető a remény életben tartására tett óvatos kísérlet is, mint egyik legjelentősebb versének, a Kis testamentumnak a záró soraiban: "lenn az a halovány fény / több volt, mint egy gyufaszál lobbanása".

Montale 1975-ben kapott Nobel-díjat, azután még hat évig élt és alkotott. Jelen válogatás legkésőbbi verse 1970-es, tehát az utolsó bő évtized (amikor például a híres - és Baranyi Ferenc fordításában magyarul is elérhető - naplóverseit megjelentette) írásaiból semmi sem került bele. Kár, illetve több is annál, mert a mai viszonyok között az sem lenne meglepő, ha ismét negyvenhat évet kellene majd várni egy újabb (bővített?) kiadásra.

Fordította: Kálnoky László, Lator László. Európa, 2014, 144 oldal, 2990 Ft

Neked ajánljuk