Ezzel közel sem azt akarjuk mondani, hogy a Horizont tökéletes, sőt, de nincs egészen híján mindazoknak a tulajdonságoknak, amelyektől általában egy magazinműsor élvezhetővé válik. Hogy mik is lennének ezek: változatosság, frissesség, ritmus, tömörítés, és ami a legfontosabb, a jó téma. Változó mennyiségben, de azért ezek egytől egyig kimutathatók voltak a szombati adásban. Erdei Krisztián szerkesztő-műsorvezető kellemes, visszafogott stílusban kalauzolta végig a maga fél óráján a hallgatót. Néha talán túl visszafogottan is, olykor szinte eltűnt a bejátszások között, de még így is képes volt fenntartani azt az illúziót - mintha egy régi, letűnt iskola tanítványa lenne: jól artikulált, türelmes, ám meglehetősen kiszámítható mondataival -, hogy közszolgálati rádiót hallgatunk.
A Horizont hétről hétre fog egy témát - teszem azt az oktatáshoz való jog kérdését -, és röviden kikérdez róla sokféle helyről jövő megszólalókat. Itt a "röviden" és "sokféle" is hangsúlyos. A műsor nem megy a dolgok mélyére, nem akar részletesen felfejteni, szétszálazni, megvitatni egy témát, inkább csak feldobja a labdát, és hagyja, hogy az kicsit pattogjon itt is, ott is. Vitára se mód, se tér nincs, így a végkövetkeztetés (amit hála istennek nem mondanak ki túl sokszor) általában az, hogy a világ nagy, érdekes és kiismerhetetlen. De mivel a világ tényleg nagy, érdekes és kiismerhetetlen, nem is olyan könnyű ráunni.
A legutóbbi adás mi másról, a nemzeti ünnepekről szólt. Már annak a kérdésnek a megpendítése is, hogy mások ezt hogyan csinálják, jóval érdekesebbnek tűnt, mint aznap bármi más, hallótávolságon belül. Egy egészen rövid pillanatra például igen jó volt elidőzni az accrai Black Star Square-en március 6-án, a ghánai függetlenség napján, és a telefonon bejelentkező Entz Boldizsár tiszteletbeli főkonzullal végigpillantani a felvonulók színes tömegén. Kár, hogy utána az olyan kérdések, mint a "himnuszéneklés közben vigyázzban állnak a gyerekek, vagy inkább a szívükre tett kézzel?", ellaposították a beszélgetést. Mert hát kit érdekel, hogyan állnak azok a szerencsétlen gyerekek? Ez a kérdés egyébként nem Erdeitől érkezett, hanem a segéd-műsorvezetőként tüsténkedő Szerdahelyi Csongortól. A ferences sajtóközpont bedolgozó munkatársa, habár a két műsorfelelős közül ő a tapasztaltabb, érezhetően nem tudott megszabadulni a sztereotípiáitól. A Sydney-ből megszólaló Ilosvay-Egyed Katalint, a clevelandi Mészáros Andreát és a római Somogyi Viktóriát is azzal nyaggatta, hogy 1. hazafias-e az ifjúság, 2. tisztelik-e a nemzeti zászlót, 3. megbecsülik-e a himnuszukat. Pedig hát mindennél sokkal életszerűbb képek villantak föl menet közben, akár a január 26-án a kontinens felfedezésének napját tengerparton grillezve ünneplő ausztrálokról, akár a hálaadás napi pulykát szűk családi körben sütögető amerikaiakról, akár a felszabadulás napján felvonuló olaszokról esett szó.
A rövid vágásokkal és gyors bejelentkezésekkel operáló műsorszerkezet végül is hatástalanította a demagóg kérdéseket, igaz, közben az olyan érdekesebb kitérők lehetőségeit is lezárta, mint például az őslakosok ambivalens viszonya az Australia Dayhez vagy, mondjuk, az amerikai zászló mint popkulturális ikon összeegyeztethetősége a nemzeti lobogó magasztosságával. Mindezekkel együtt olyan érzésünk támadt, hogy az adás tart valahonnan valahová, ráadásul a megkérdezettek is inkább a nemzeti ünnepek emberi, kevésbé uniformizált arcélét (ha van ilyen egyáltalán) igyekeztek kidomborítani, és ez többnyire sikerült nekik. Talán, ha legközelebb ehhez kicsit több műsorvezetői segítséget kapnak, mindenki még jobban jár. Addig is marad a tanulság: az ünnepek sokfélék, de a zászlókat mindenhol ugyanúgy húzzák fel.
MR1-Kossuth rádió, március 15.
