A Határok nélkül címnek tehát legalább két olvasata lehetséges: egyrészt, ugye, az országhatáron túli területek magyar kulturális életére vonatkozik, de egyben azt is jelentheti, hogy ebben a műsorban aztán minden egyéb is elhangozhat, a józan ész határain innen és túl. A túlt reprezentálta rögtön a műsor elején Batta György felvidéki költő és publicista, aki a frissen indult Az Új Világrend: Gyógyítsatok! című folyóiratot jött el a stúdióba bemutatni. A lapot, melyet a Magyar Egészségügyi Társaság ad ki egy kötszergyár támogatásával, egyébként kereskedelmi forgalomban nem is lehet megvásárolni, de sebaj, mert nagyon szép dolgokról van benne szó. Tehát magára vessen, aki akadékoskodva esetleg felvetne olyasmit, hogy nem lenne-e érdemesebb valóban létező, forgalomban lévő, épkézláb tartalommal megtöltött újságokról beszélni. Van számos ilyen a szélrózsa minden irányában, igaz, azokban esetleg nincs szó a Békemenet lélekgyógyító hatásáról meg a Fidesz-kormány népességfogyást megállító szuperképességéről. Batta az álszerénységgel nem vív szélmalomharcot, rögtön azzal indít, hogy saját, Egy mondat a szeretetről című versét veszi elő, Illyés klasszikus költeményének mai, optimista párdarabjaként. Ugyanis, mint mondja, a mai világon már csak a mindenkiben bizonyára ott lapuló istenszeretet tud segíteni. Mindez a líra nyelvén: „Ahol szeretet van / Remény és jövő van”. Ki merne ezzel vitatkozni? Benkei Ildikó szerkesztő-műsorvezető például biztosan nem, sőt, előzékenyen felszolgálja Battának a következő divatos témákat: nemzeti összetartozás kontra trianoni nemzetvesztés, romlott jelen kontra dicső múlt, Szent Korona kontra nemzethalál, Fidesz-kormány kontra bármi más. Biztos az ilyesminek is kell hely a nap alatt, csak abban nem vagyunk biztosak, hogy épp egy közszolgálati kulturális műsor ezüstpapírja a megfelelő csomagolás.
| ||
Batta és Az Új Világrend árnyékában aztán a műsor hiába fordul épelméjű témák felé, még mindig az előző bejátszás visszhangzik a fülünkben. Kár, mert Balázs Attila temesvári színigazgató orgánuma és történetei is érdemesek lennének a figyelmünkre. Kifejezetten érdekes, amikor arról mesél magától értetődő egyszerűséggel, ahogy átjárta az erdélyi magyar és a román színházak közötti határokat. Sőt, azt sem mondja, hogy itt valódi határok volnának – úgy tűnik, hogy egy kellő tehetségi szint fölött a kulturális különbségek nem hátrányként, hanem igenis előnyként jelenhetnek meg, csak ezt nem szokás olyan nagy svunggal emlegetni, mint a nemzeti kizárólagosságot.
Nos, valahol itt jutunk el Depardieu-ig, aki nem csak a francia–belga–orosz–montenegrói (hisz a balkáni állam kulturális nagykövete is) együttélés hús-vér szimbólumaként, de egyben egykori önmaga erősen túlrajzolt karikatúrájaként adta Szegeden a Háry János félhülye királyát. A különben szimpatikus rendező, Béres Attila ugyanakkor nagyot téved, amikor azt mondja, hogy Kodálynak és rajta keresztül a magyar kultúra egészének tesz szolgálatot Depardieu, amikor önnön celebsége szárnyaira veszi a zeneszerző nevét és népszerű dalműve címét. Körülbelül annyival lesz híresebb vagy érdekesebb Kodály a francia bohóc nevétől, mint amennyivel ügyesebb az észak-koreai kosárlabdacsapat Dennis „a Féreg” Rodman felbukkanásától. Persze a kultúra-népszerűsítés útjai is kiszámíthatatlanok, ám az nem derül ki, hogy erről a kérdésről mi a Határok nélkül stábjának a véleménye, sőt az egész műsor valahogy azt sugallja, hogy készítőinek a biztonság kedvéért inkább semmiről sincs véleményük.
MR1-Kossuth rádió, augusztus 30.
