Az Európa Rádió műsorkészítői azonban úgy gondolják, hogy érdemes erről a témáról bővebben is beszélni, így Mundér címen heti egy órát áldoznak a katonadolgokra. És a múlt héten egész hallgathatóra sikerült az adás. Már legalábbis, ha valaki épp Kisújszállás, Debrecen, Nyíregyháza, Mezőkövesd, Miskolc vagy Szeged környékén rádiózgatott aznap délelőtt, az ország többi részén ugyanis nem érhető el a csatorna. Pontosabban a felszíni sugárzás ezekre a környékekre koncentrálódik, viszont online követhető az adás folyamatosan, sőt, a kis rádiók legnagyobb rákfenéje, a visszahallgathatatlanság sem fenyeget: habár néha kicsit kaotikus a feltöltés, egész használható archívumot építettek ki a csatorna gazdái. Tehát a Tiszáninneni Református Egyházkerület és a Tiszántúli Református Egyházkerület, ők ugyanis a 2001-ben indult rádió tulajdonosai. Nem is meglepő tehát, hogy a csatorna alapvetése szerint "közszolgálati, helyi és regionális jellegű", mindazonáltal "református szellemiségű és értékrendű", de - mint írják - a nem hívő hallgatóknak is érdekes adásokat igyekszik műsorra tűzni. A Mundér a fentiek szellemében valóban egyszerre helyi és regionális érdekű, közszolgálati, és nem hívőként is érdekes, sőt, a reformátusság szóba sem kerül benne, szerencsére, elég idegenül is mutatna az a terepszínű háttér előtt.
Tóth Béla szerkesztő-műsorvezető a honvédség és a civil társadalom kapcsolatát jelöli meg az adás vezérfonalaként, de végül ezt az igencsak bonyolult szimbiotikus viszonyt egyetlen kiállítás bemutatásán keresztül kívánja megközelíteni. Mi el tudtunk volna képzelni problémaérzékenyebb vizsgálódást is, de így sem volt teljesen hasztalan az eltöltött idő.
A Nyíregyházáról Hajdúhadházra diszlokált (ez honvédségi zsargon lehet, mert többször is elhangzik) Vay Ádám kiképzőbázison nyílt meg Svéda Csaba múzeumi rajzoló militarytematikájú tárlata. A mindössze tíz képből álló (és kívülállóknak csak előzetes bejelentéssel látogatható) mustra java része az afganisztáni magyar újjáépítési csoport történetét dolgozza fel. Illetve nem is annyira a történetüket, mint inkább az egyenruhájukat, technikai felszerelésüket. A rajzolót ugyanis ez érdekelte a saját bevallása szerint, tehát hiába várnánk drámai jeleneteket vagy bensőséges életképeket, a puszta szakmaiság volt a cél. Kérdés, hogy akkor a dr. Lippai Péter ezredes fotói alapján készült grafikáknak miben áll a művészi jelentőségük, ez azonban nem derül ki, illetve egymásnak ellentmondó kijelentések hangzanak el Svéda szájából: "én ezt nem tartom művészetnek, sem művészkedésnek", mondja előbb, majd nem sokkal később: "ha valaki dokumentál, ha a valóságot tükrözi, és hitelesen, az már művészet".
De hagyjuk is ezt, a lényeg, hogy a célcsoportot - magukat az Afganisztánt járt katonákat - elégedettséggel tölti el a tárlat. Ezt bizonyítja - az egész riportot végigkísérő, férfias nevetésekkel és koccintásokkal fűszerezett háttérzajon túl - Czill István alezredes véleménye is: "Az a kedvencem, ahol egy katona éppen megirányoz valamilyen célpontot. A szemében tükröződik a céltudatosság, az összpontosítás [...], látszik, hogy elhivatott valamiben, elhivatott a haza védelmére."
Hogy a laktanyába zárt, többé-kevésbé "szakbarbár" minitárlat mennyiben szolgálhat összekötő hídként a civil társadalom felé (azon túl, hogy maga a grafikus, aki nem katona, megszállottja a haditechnikának és az airsoft játéknak, akármi is legyen az), elég kérdéses. Ebből a szempontból talán a legérdekesebb szelete volt az adásnak dr. Bene János muzeológus monológja az egykori, katonai központként funkcionáló (mára honvédség nélkül szomorkodó) Nyíregyháza mindennapjairól. Önmagában is érdekes volt szavai nyomán elképzelni a nyírségi polgárok és katonák olykor nem is olyan gördülékeny, Krúdy-prózába kívánkozó együttélését - kár, hogy kevés idő jutott a kifejtésre. Legközelebb érdemes lenne inkább ebből az irányból támadni.
Mundér, Európa Rádió, március 27.
