A műsorvezetői székben a zenei ismeretterjesztés egyik szaktekintélye, a Bonbon Matinék házigazdája, Lukácsházi Győző, azaz Győző bácsi foglal helyet. Nehéz megmondani, hogy végső soron mitől megnyerő az ő orgánuma, hanghordozása kicsit a Zenebutik Juhász Elődjére emlékeztet - jó és rossz értelemben egyaránt. Van tehát benne némi modorosság, olykor merevség is, az egész műsor mégsem válik kimódolttá. Pedig már az első adásrész címe is kissé feszengős: Győző bácsival Hangszerországban, aztán ahogy - talán elfojtott gyermeki énünknek hála - mégis hagyjuk belesodródni magunkat a beszélgetésbe, hamar otthonos érzésünk is támad.
Ezúttal a gitártanulás a téma, a vendégek pedig - hiába mind a Molnár Antal Zeneiskola növendékei - kellemesen vegyes képet mutatnak. Van köztük, aki még éppen csak elkezdte a zenetanulást (mint a mindössze nyolcéves Csongor), és van, aki már hét éve koptatja a húrokat (mint a Fülöp-szigeteki felmenőkkel büszkélkedő Mary Jane). De nem csak, pontosabban nem elsősorban az évek számában mérhető köztük a különbség. Bár egy kvartettben játszanak, igencsak eltérő a hozzáállásuk a zenéhez. Nem a zenéléshez, mert azt jól hallhatóan (hiszen a műsor zenei betéteit ők maguk szolgáltatják) mindannyian élvezik, hanem a zenével kapcsolatos céljaik szempontjából. Mary Jane-nek vagy a Fradiban focizó Simonnak ez csak hobbi, amit egészen egyszerűen azért kezdett el, mert feltűnt neki, hogy a gitárnak "jó a hangja", míg Vilinek nagyon határozott elképzelései vannak a saját gitároskarrierjéről. Az ő példaképe Paco de Lucía és Joe Pass, ami azért sok mindent elárul (az majd csak később derül ki, hogy az egész családja profi zenész). Mindeközben az a legüdítőbb, hogy Győző bácsi reakcióin nyoma sincs az elitizmusnak, ugyanúgy örül annak a válasznak is, ha valaki csak hobbiból zenél, mint annak, ha valaki zeneművésznek készül. És akkor sem érezni kényszeredettséget benne, amikor az egyik kiskamasz vendége bevallja, hogy ő bizony programozó matematikus akar lenni, a gitározás neki másodlagos, és a műsorvezető élből azt válaszolja neki, hogy ez milyen jó dolog.
Lehet, hogy nem is kéne ezen meglepődni, de az oktatási rendszerbe általában kevéssé van belekódolva az élvezeti rész fontossága. Ez pedig a művészeti tárgyaknál a leginkább szembeötlő és kontraproduktív. Hiszen minden felnőttnek van olyan gyerekkori élménye, amikor nem hagyták, hogy élvezze, amit csinál, amikor elvárták, hogy akarjon többet, vegye komolyabban, és amint ezt szóvá is tették, minden sokkal nehezebb lett. Győző bácsi mintha nem helyezne ilyen súlyt a srácokra, mint ahogy az őket tanító Tóthváry Györgyöt sem hajszolja bele az oly gyakori eredménylajstromozási futamba. Azzal kezdték a beszélgetést, hogy az a jó, ha valaki szeret egy hangszeren játszani, és számos - általában érdekes - kitérő után ugyanide térnek vissza. Mert hát ezen a szinten mi is lenne fontosabb?
A műsoridő második felét kitöltő Parti-Túra aztán ugyanezen a kellemesen laza vonalon halad tovább. Célja szerint a komolyzenével ismerkedő "ifjakat és nem annyira ifjakat" igyekszik bevezetni a klasszikus muzsika hallgatásának rejtelmeibe. Fene tudja, hogy mennyire lehet sikeresen felkelteni a fiatalok érdeklődését ilyenkor (mondom még egyszer: vasárnap délelőtt) Gesualdo, Josquin des Prez vagy a Wojciech Bobowskiból Ali Ufkivá váló lengyel-török zeneszerző férfikórusra írt művei iránt, Lukácsházi mindenesetre egy-egy megjegyzéssel, érdekesebb életrajzi adattal kísérletet tesz erre, de jó arányérzékkel közben mégsem nehezíti el az átkötő szövegeket túl sok adattal. A zenék nem is szorulnak rá a szószaporításra, hisz a maga módján egytől egyig remekmű mind, rögtön ki is emelik a vasárnapot néhány percre a szokásos szürkeségből, ami ha végeredménynek nem is, de kezdőhangnak bizonyosan elég.
MR3 - Bartók rádió, május 11.
