Ez már nem olyan, mint régen - lökném az ilyenkor szokásosat, ha a téma nem lenne legalább akkora közhely, mint a Toi Toi vécék vagy az állandó színpadi hangerőlimit témaköre, amelyek örökre összefonódtak a Szigettel. Annak idején mindig a nulladik napon volt a legnagyobb parti: akkor még nem volt semmilyen koncert, se Magyar Dal Napja, csak kiment az ember kora este pár haverjával, lőtt magának valami használható sátorhelyet, aztán mivel ilyenkor lényegesen kevesebben voltak, kényelmesen fel lehetett fedezni, hogy hol található a legtutibb kocsma, vagy melyik színpad hova került át éppen, az örök Sziget-puzzle jóvoltából.
Az utóbbi egyébként az idén sem maradt el, de végeredményben kimondottan jól jártunk vele. A hosszú évekig mostohagyereknek tekintett metálsátor végre közelebb került a központhoz, ahonnan egy macskaugrásra van a Nagyszínpad és a Converse Wan2 sátor, úgyhogy kényelmesen át lehet sétálni mondjuk a német Dew Scented kalapálós metálvihara után a kanadai rock'n'roll üdvöske, Danko Jones koncertjére (beszámoló pár oldallal arrébb) úgy, hogy még kezdés előtt odaérünk, és nem kell átkozódva, embereket élő tekebábokként letarolva átvágni a fél fesztiválon.
A Civil Sziget
nagyjából ugyanott van (mondjuk először kicsit közelebbinek tűnik az elmúlt évek emlékfoszlányaiból, de ez a korral is járhat), ahol eddig: a Világzenei Színpad felé kaptatva. Ha az ember épp lehajtott fejjel siet valahová, bevetve a már taglalt tekebábus trükköt, könnyen átszaladhat rajta, ha nem figyel. Idén ismét feltétel volt, hogy a civil szervezeteknek saját zsebből kellett finanszírozniuk a kedvezményes árú belépőiket: nyilván ezzel is az örökös ingyenjegyre hajtókat akarták megfékezni.
De milyenek a civilek a pályán? Az Élő Könyvtárban például "emberkölcsönzés" van, ha valaki érdeklődik egy téma után, megkapja annak hús-vér szakértőjét egy időre, és elbeszélgethet vele. Most éppen valamelyik szervezőt egy tízszer tíz centis Peavey gitárerősítőn kihangosítva. Éppen arról beszél, hogy mennyire meglepő, hogy a külföldiek is használják az Élő Könyvtárat, de ekkor a pár lépéssel arrébb elhelyezkedő hot dogos bódéban kegyetlen hangerővel bődül fel valami klasszikus amerikai gettóhiphop,ötvenméteres sugarú körben elnyomva minden mást. Valamiért senki nem szól, hosszú percek után sem, pedig arra sétálva csak a vékonydongájú árusító csávót lehet látni a cirka két négyzetméteres bódéban, ahogy üdvözült vigyorral bólogat az ütemekre.
A Civil Szigeten egyébként régi barátom, Kövi, azaz Kövér András a kísérőm, aki a pécsi illetőségű Emberség Erejével Alapítvány (EEA) színeiben van kinn a Szigeten idén. Az EEA afféle csináld magad! kis szervezet - közös sátruk van a hajléktalankérdést körüljáró Menhely Alapítvánnyal -, nagyjából ezzel a programmal: "Némi fejtágítás az emberiséget és a toleranciát illetően". Köviéknek annyira nem jött be a Sziget, Kövi szerint még a Pécsi Rockmaratonon is sokkal jobb forgalmuk volt. Persze itt nagyobb a "konkurencia", és a szervezetek mögött álló pénz mennyiségén kívül még ezer más dolog segítheti vagy hátráltathatja egy-egy civil sátor forgalmát. Viccesnek hangzik, de nagyon nem mindegy például az sem, hogy az utca melyik oldalán kapnak sátorhelyet: a Világzenei Színpad felé nézve a jobb oldalon általában sokkal több az árnyék, így az emberek szívesebben térnek be olyan helyre, ahol a hűvösben lehet ücsörögni. A másik döntő tényező pedig nyilván az, hogy egy-egy szervezet milyen mennyiségű repiajándékkal tud kiállni: gondolom, nem túl meglepő, hogy elég sok ember kimondottan az ingyencuccok begyűjtésének céljából járja körbe a Civil Szigetet. Köviék nem hoztak semmit, ami végzetes hibának bizonyult: az APEH sátrához viszont oda sem fértem, akkora sor állt ott mindig. Két tippem van egyébként, de csak azért, mert rosszmájú állat vagyok: vagy egy tízperces gyorstalpaló keretében képezték ki az embereket profi adócsalóvá, vagy pedig simán sört osztogattak. (Bizonyos források szerint IªAPEH feliratú pólót osztottak - a szerk.)
A sátrak programjait illetően viszont sokat segített a fantázia: voltak, akik elővették az ingyensör után a második legjobb közönségcsalogatót, a hastáncosnők felléptetését, ami nyilvánvalóan valamelyik mostanában divatos reiki- vagy jógasátor ötlete volt. Az Emberség Erejével sátránál a külföldieket legjobban vonzó dolog az a hatalmas világtérkép, ahova a fémtáblára tapasztott mágneskártyácskákon látható személyeket és szervezeteket - Amnesty International, Nelson Mandela, de ott van a Rage Against The Machine zenekar is - kell beazonosítani és földrajzilag elhelyezni. Épp két cseh figura teljesít elég jól, az addig fáradtnak tűnő Kövi pedig felélénkül, és olyan lelkesen magyaráz, mintha nem két odatévedt fesztiválfreakhez beszélne, hanem a Pécsi Tudományegyetem csurig telt nagyelőadójának közönségéhez. Körülnézünk a vám- és pénzügyőrség sátrában, akik, ahogy azt az egyik ott dolgozó, szimpatikus jogász százados mesélte, nem is toborozni, csak a hivatalt népszerűsíteni érkeztek. Itt már van nyeremény (golyóstoll), hála a vámügyi gyorstalpaló utáni szerencsekeréknek, meg speciális vámplomba, amellyel némi ólom és cukorspárga segítségével karkötőt applikálnak a karszalag mellé, és amelyből, ahogy megtudtam, minden vámtisztnek egyedi darabja van, saját sorszámmal, a másik oldalán nagybetűs VÁM felirattal. Itt azonban sorszám helyett egy tökéletes Sziget-logó virít a plombán. Profi.
A pekingi olimpia nincs különösebben hangsúlyozva, talán érdemes lett volna: mindössze egy bank logójával ellátott, orbitális méretű kivetítőn lehetett nézni az eseményeket, mivel az objektumot a Nagyszínpadhoz közel állították fel, a szervezők pedig csak annyi segítséget adtak, hogy felkrétázták az aznapi műsort egy táblára. Állítólag
magyar sportsiker esetén
hangosbemondók tudatták volna az eredményt. Elképzelem, milyen vicces lenne mondjuk az R.E.M. koncertjén a Michael Stipe-ot félrelökő, aranyeksztázisban fürdő konferanszié a Nagyszínpadon.
Arra már nem csak az élelmesebbek jöttek rá, hogy a Szigetre hajóval vagy bringával érdemesebb kimenni. Bringatároló és szerviz évek óta van, de a Nagyszínpad mögé is simán le lehet rakni a jószágot - ha valaki túl sok sört iszik -, a hajóút meg attól eltekintve, hogy ha az embernek nincs szerencséje, harminc-negyven percet várhat egy járatra, még mindig igazi élmény. A hajó személyzetén kívül egyébként jórészt fiatalokból álló gárda árulja és szedi a jegyeket: a fizetés mellé persze jár a Sziget-karszalag, azt meg általában egymás között egyeztetik, hogy ki milyen koncertre akar benézni. A hajóutazás persze azzal együtt, hogy sikeresen kibekkeljük a percenkénti fél lépés sebességű sort a Filatorigát felől, néha igazán jó történetektől fosztja meg az embert. Sommázatnak is tökéletes, és valamit visszahoz a régi idők karszalag-hamisítós Sziget-feelingjéből az eset, ami egyik ismerősömmel történt hazafelé menet: a HÉV-megállóban sebbenzines üveggel cirkáló figurák két perc alatt úgy leoperálták a már nem "aktuális" karszalagot a kezéről, hogy az olyan állapotban maradt, mintha vadonatúj lenne.
