valahogy a szakma zenekara lett kicsit, pedig aki látta õket tavaly a Petõfi-híd tövében, az tudhatja, hogy ez a zenekar hihetetlenül szórakoztató is tud lenni. Itt most Vernon Reid gitáros van elemében: a koncert elsõ felében a számok közötti "konferálásokat" is õ oldja meg, mégpedig a legkézenfekvõbb módon: elõrejön, elereszt egy félperces gitárszólót (hátulról beszalad a képzeletbeli road, és megkínálja haboltóval a füstölgõ gitárnyakat), kedvesen mosolyogva bezsebeli az ovációt, majd indul a következõ dal. Arról, hogy mekkora gitáros a pali, inkább ne beszéljünk most (kegyetlen egyébként, hogy John Frusciantétól kezdve Van Halenig minden ott van a kezében), inkább az egész zenekar hi-tech jellege volt érdekes, melyben persze õ járt az élen a földönkívüli effektezéseivel. De a többiek is: Will Calhoun dobszólója az elmebeteg hangmintákkal operáló dobpadütögetéssel maga a futurizmus, Doug Wimbish pedig stabilan hozza a tökig kitekert whammy pedállal sikítósra transzformált basszusgitárhangot.
Egyébként meg úgy tessék elképzelni ezt a koncertet, mint a tavalyi Zöld Pardon-akciót energiában tízszeresére turbózva: tökéletes hangzás, majdnem telt ház, és az obligát hangszeres villogtatások mellett óriási hangulat. Van új nóta (Wimbish basszusgitárhangja állati: mintha valami súlyos szintihang keveredne egy széttorzított Kyuss-témával), meg persze régiek, bár a végén a What's Your Favourite Colornak csak a végét játsszák el a nagy búcsúzkodás közepette. Wimbish a basszusszólója közepétõl már a közönség közé ugorva játszik, és egyáltalán nem fél attól, hogy valami gonosz kópé elhangolja a hangszerét a nagy tobzódás közepette. Valahol azért motoszkál a kisördög bennem, hogy egy csúcstechnológia és hangszerszólók nélküli, lecsupaszított Living Colourt is megnéznék egyszer, de ez a koncert akkor is az év egyik legjobbja volt, ha 2008-ban minden második koncertre ezt mondtam.
A38 hajó, október 15.
*****
