koncert - Killswitch Engage

  • V. Á.
  • 2008. augusztus 14.

Zene

Tavaly Adam Dutkiewitz gitáros gerincproblémái miatt elmaradt a Killswitch Engage, idén viszont pótoltak, ráadásul úgy, hogy a tinédzser metalcore-osok másik kedvencét, az As I Lay Dyingot is elhozták magukkal. Ez persze csak azoknak okozott különösebb katarzist, akik unják az Unearth-lemezeiket, és valami olyasmit akarnak hallgatni kicsit rosszabb minőségben, heréltebb énektémákkal és egy olyan dobossal, aki hiába pörgeti propellerként a haját játék közben, soha az életben nem lesz olyan pofátlanul ízes ütős, mint az Unearthből mostanra már kiebrudalt Mike Justian.

Tavaly Adam Dutkiewitz gitáros gerincproblémái miatt elmaradt a Killswitch Engage, idén viszont pótoltak, ráadásul úgy, hogy a tinédzser metalcore-osok másik kedvencét, az As I Lay Dyingot is elhozták magukkal. Ez persze csak azoknak okozott különösebb katarzist, akik unják az Unearth-lemezeiket, és valami olyasmit akarnak hallgatni kicsit rosszabb minõségben, heréltebb énektémákkal és egy olyan dobossal, aki hiába pörgeti propellerként a haját játék közben, soha az életben nem lesz olyan pofátlanul ízes ütõs, mint az Unearthbõl mostanra már kiebrudalt Mike Justian. A koncert után csak az maradt meg, hogy az egyik téma annyira Iron Maiden volt, hogy lelki füleimmel szinte hallottam a rákövetkezõ kedden esedékes Scream for me, Budapest! kiáltást.

A Killswitch Engage aztán megmutatta, hogy miért õk a stílus egyik alapzenekara, és ha valaki látta a Set This World Ablaze DVD-t, akkor képzelje el úgy a koncertet, természetesen az azóta megjelent As Daylight Dies dalaival. Szerintem a másfélszeresére felpumpált, széjjelvarrt Barack Obamára emlékeztetõ, barátságos Howard Jones konkrétan ugyanazt a piros sapót viselte, mint akkor, és ugyanolyan hibátlanul is énekelt, Dutkiewitz pedig pontosan ugyanúgy hozta a jó értelemben vett infantilizmusát, csak a fekete klottgatyát és a Batman-palástot cserélte le egy olyasfajta fekete fejkendõre, amitõl egy temetésre induló Mike Muir ugrott be leginkább. Nekem csak az volt a bajom a Killswitch-csel, ami lemezen is: tudniillik a relatíve könnyen emészthetõ dalszerkezetek ugyanilyen könnyen fordulnak unalomba, és cirka nyolcvan perc után akkor is megfáradnék, ha a zenekar nem erõltetné a Rose Of Sharyn jellegû ömlengéseket. Így a végét már odakintrõl hallgattam, pedig eljátszották a Diótól átvett Holy Divert is, amire a társaságomban lévõ rockzenészek egyszerre élénkültek meg, hogy végre egy jó szám, de aztán le is görbült a szájuk azzal a megjegyzéssel, hogy kár, hogy nem a Killswitch írta.

Petõfi Csarnok, augusztus 7.

****

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.