Tavaly Adam Dutkiewitz gitáros gerincproblémái miatt elmaradt a Killswitch Engage, idén viszont pótoltak, ráadásul úgy, hogy a tinédzser metalcore-osok másik kedvencét, az As I Lay Dyingot is elhozták magukkal. Ez persze csak azoknak okozott különösebb katarzist, akik unják az Unearth-lemezeiket, és valami olyasmit akarnak hallgatni kicsit rosszabb minõségben, heréltebb énektémákkal és egy olyan dobossal, aki hiába pörgeti propellerként a haját játék közben, soha az életben nem lesz olyan pofátlanul ízes ütõs, mint az Unearthbõl mostanra már kiebrudalt Mike Justian. A koncert után csak az maradt meg, hogy az egyik téma annyira Iron Maiden volt, hogy lelki füleimmel szinte hallottam a rákövetkezõ kedden esedékes Scream for me, Budapest! kiáltást.
A Killswitch Engage aztán megmutatta, hogy miért õk a stílus egyik alapzenekara, és ha valaki látta a Set This World Ablaze DVD-t, akkor képzelje el úgy a koncertet, természetesen az azóta megjelent As Daylight Dies dalaival. Szerintem a másfélszeresére felpumpált, széjjelvarrt Barack Obamára emlékeztetõ, barátságos Howard Jones konkrétan ugyanazt a piros sapót viselte, mint akkor, és ugyanolyan hibátlanul is énekelt, Dutkiewitz pedig pontosan ugyanúgy hozta a jó értelemben vett infantilizmusát, csak a fekete klottgatyát és a Batman-palástot cserélte le egy olyasfajta fekete fejkendõre, amitõl egy temetésre induló Mike Muir ugrott be leginkább. Nekem csak az volt a bajom a Killswitch-csel, ami lemezen is: tudniillik a relatíve könnyen emészthetõ dalszerkezetek ugyanilyen könnyen fordulnak unalomba, és cirka nyolcvan perc után akkor is megfáradnék, ha a zenekar nem erõltetné a Rose Of Sharyn jellegû ömlengéseket. Így a végét már odakintrõl hallgattam, pedig eljátszották a Diótól átvett Holy Divert is, amire a társaságomban lévõ rockzenészek egyszerre élénkültek meg, hogy végre egy jó szám, de aztán le is görbült a szájuk azzal a megjegyzéssel, hogy kár, hogy nem a Killswitch írta.
Petõfi Csarnok, augusztus 7.
****
