Lemez - Áll az idő - AC/DC: Black Ice

  • V. Á.
  • 2008. október 23.

Zene

Az AC/DC fontos zenekar: annyira fontos, hogy nem is nagyon tudnék mondani olyan kortársukat - talán a ZZ Top és a Rolling Stones kivételével, de ez a kettő is határeset -, akik úgy őrizték meg aréna-zenekari státusukat, hogy közben tökéletesen hűek maradtak ahhoz a stílushoz, amit annak idején elkezdtek játszani. V. Á.

Az AC/DC fontos zenekar: annyira fontos, hogy nem is nagyon tudnék mondani olyan kortársukat - talán a ZZ Top és a Rolling Stones kivételével, de ez a kettő is határeset -, akik úgy őrizték meg aréna-zenekari státusukat, hogy közben tökéletesen hűek maradtak ahhoz a stílushoz, amit annak idején elkezdtek játszani. És fontos zenekar az AC/DC nekem különösen, hiszen annak idején, lehettem vagy tíz-tizenegy éves, a The Razors Edge lemez volt az első kapavágásom a rockzene talajába.

A Black Ice-szal kapcsolatban az első élményem az volt, hogy a lejátszómban az új AC/DC-anyagot pont a zenekar egy másik, általam kevéssé hallgatott lemeze, a mindenféle kiadatlan nótákat és élőverziókat tartalmazó Volts válogatás követte: az azt nyitó Dirty Eyesról simán beszoptam, hogy még az új anyagot hallom, egészen addig, amíg a jellegzetes témákra rá nem úszott Bon Scott hangja. Ez jellemzi egyébként a legjobban az anyagot: szinte mindegyik témának megvan a maga hetvenes-nyolcvanas évekbeli megfelelője, úgyhogy az ember kellemes déja vu állapotban rezeg végig a tizenöt dal hallgatása alatt, utána pedig hajlamos végigtúrni az egész diszkográfiát, hogy megtudja, vajon mondjuk a Decibel aljasul sunnyogó, lassú-középtempós verzeriffjeit melyik AC/DC-albumon hallotta először.

A változás teljes hiánya persze az AC/DC esetében egyáltalán nem róható fel negatívumként. Egyébként sem tud hova fejlődni egy olyan zenekar, ami már akkor tökéletes volt, amikor az első lemezét (High Voltage, 1975) készítette valami kis poros ausztrál stúdióban, és azóta mintha megállt volna az idő. Malcolm Young ugyanabból a két-három bluesskálából hegeszt tökéletes dalokat, Phil Rudd ugyanúgy hozza a kettő-négyet, mint valami zenei perpetuum mobile, egyedül talán a később érkezett Brian Johnson hangja lett mélyebb és férfiasabb a Back In Black óta. Máskülönben minden a régi, és az mindenképp tiszteletreméltó, hogy az AC/DC úgy öregedett meg, hogy a trendlovaglással nem csinált majmot magából, ugyanakkor úgy képes új dalokat írni, hogy a közönségnek meg sem fordul a fejében, hogy mit keresnek még ezek a vén hülyék a szórakoztatóiparban. Az pedig már csak nagyon apró adalék az AC/DC fontosságához, hogy Magyarországon, a Nox és Bódi Guszti országában, ahol a koncertek elmaradni szoktak, a klubokat meg ledózerolják, szóval ebben a zenei siralomvölgyben két nap alatt fogyott el az összes jegy a jövő márciusi AC/DC-koncertre.

Sony/Columbia, 2008

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.