Lemez - Áll az idő - AC/DC: Black Ice

  • V. Á.
  • 2008. október 23.

Zene

Az AC/DC fontos zenekar: annyira fontos, hogy nem is nagyon tudnék mondani olyan kortársukat - talán a ZZ Top és a Rolling Stones kivételével, de ez a kettő is határeset -, akik úgy őrizték meg aréna-zenekari státusukat, hogy közben tökéletesen hűek maradtak ahhoz a stílushoz, amit annak idején elkezdtek játszani. V. Á.

Az AC/DC fontos zenekar: annyira fontos, hogy nem is nagyon tudnék mondani olyan kortársukat - talán a ZZ Top és a Rolling Stones kivételével, de ez a kettő is határeset -, akik úgy őrizték meg aréna-zenekari státusukat, hogy közben tökéletesen hűek maradtak ahhoz a stílushoz, amit annak idején elkezdtek játszani. És fontos zenekar az AC/DC nekem különösen, hiszen annak idején, lehettem vagy tíz-tizenegy éves, a The Razors Edge lemez volt az első kapavágásom a rockzene talajába.

A Black Ice-szal kapcsolatban az első élményem az volt, hogy a lejátszómban az új AC/DC-anyagot pont a zenekar egy másik, általam kevéssé hallgatott lemeze, a mindenféle kiadatlan nótákat és élőverziókat tartalmazó Volts válogatás követte: az azt nyitó Dirty Eyesról simán beszoptam, hogy még az új anyagot hallom, egészen addig, amíg a jellegzetes témákra rá nem úszott Bon Scott hangja. Ez jellemzi egyébként a legjobban az anyagot: szinte mindegyik témának megvan a maga hetvenes-nyolcvanas évekbeli megfelelője, úgyhogy az ember kellemes déja vu állapotban rezeg végig a tizenöt dal hallgatása alatt, utána pedig hajlamos végigtúrni az egész diszkográfiát, hogy megtudja, vajon mondjuk a Decibel aljasul sunnyogó, lassú-középtempós verzeriffjeit melyik AC/DC-albumon hallotta először.

A változás teljes hiánya persze az AC/DC esetében egyáltalán nem róható fel negatívumként. Egyébként sem tud hova fejlődni egy olyan zenekar, ami már akkor tökéletes volt, amikor az első lemezét (High Voltage, 1975) készítette valami kis poros ausztrál stúdióban, és azóta mintha megállt volna az idő. Malcolm Young ugyanabból a két-három bluesskálából hegeszt tökéletes dalokat, Phil Rudd ugyanúgy hozza a kettő-négyet, mint valami zenei perpetuum mobile, egyedül talán a később érkezett Brian Johnson hangja lett mélyebb és férfiasabb a Back In Black óta. Máskülönben minden a régi, és az mindenképp tiszteletreméltó, hogy az AC/DC úgy öregedett meg, hogy a trendlovaglással nem csinált majmot magából, ugyanakkor úgy képes új dalokat írni, hogy a közönségnek meg sem fordul a fejében, hogy mit keresnek még ezek a vén hülyék a szórakoztatóiparban. Az pedig már csak nagyon apró adalék az AC/DC fontosságához, hogy Magyarországon, a Nox és Bódi Guszti országában, ahol a koncertek elmaradni szoktak, a klubokat meg ledózerolják, szóval ebben a zenei siralomvölgyben két nap alatt fogyott el az összes jegy a jövő márciusi AC/DC-koncertre.

Sony/Columbia, 2008

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.