Lemez - Áll az idő - AC/DC: Black Ice

  • V. Á.
  • 2008. október 23.

Zene

Az AC/DC fontos zenekar: annyira fontos, hogy nem is nagyon tudnék mondani olyan kortársukat - talán a ZZ Top és a Rolling Stones kivételével, de ez a kettő is határeset -, akik úgy őrizték meg aréna-zenekari státusukat, hogy közben tökéletesen hűek maradtak ahhoz a stílushoz, amit annak idején elkezdtek játszani. V. Á.

Az AC/DC fontos zenekar: annyira fontos, hogy nem is nagyon tudnék mondani olyan kortársukat - talán a ZZ Top és a Rolling Stones kivételével, de ez a kettő is határeset -, akik úgy őrizték meg aréna-zenekari státusukat, hogy közben tökéletesen hűek maradtak ahhoz a stílushoz, amit annak idején elkezdtek játszani. És fontos zenekar az AC/DC nekem különösen, hiszen annak idején, lehettem vagy tíz-tizenegy éves, a The Razors Edge lemez volt az első kapavágásom a rockzene talajába.

A Black Ice-szal kapcsolatban az első élményem az volt, hogy a lejátszómban az új AC/DC-anyagot pont a zenekar egy másik, általam kevéssé hallgatott lemeze, a mindenféle kiadatlan nótákat és élőverziókat tartalmazó Volts válogatás követte: az azt nyitó Dirty Eyesról simán beszoptam, hogy még az új anyagot hallom, egészen addig, amíg a jellegzetes témákra rá nem úszott Bon Scott hangja. Ez jellemzi egyébként a legjobban az anyagot: szinte mindegyik témának megvan a maga hetvenes-nyolcvanas évekbeli megfelelője, úgyhogy az ember kellemes déja vu állapotban rezeg végig a tizenöt dal hallgatása alatt, utána pedig hajlamos végigtúrni az egész diszkográfiát, hogy megtudja, vajon mondjuk a Decibel aljasul sunnyogó, lassú-középtempós verzeriffjeit melyik AC/DC-albumon hallotta először.

A változás teljes hiánya persze az AC/DC esetében egyáltalán nem róható fel negatívumként. Egyébként sem tud hova fejlődni egy olyan zenekar, ami már akkor tökéletes volt, amikor az első lemezét (High Voltage, 1975) készítette valami kis poros ausztrál stúdióban, és azóta mintha megállt volna az idő. Malcolm Young ugyanabból a két-három bluesskálából hegeszt tökéletes dalokat, Phil Rudd ugyanúgy hozza a kettő-négyet, mint valami zenei perpetuum mobile, egyedül talán a később érkezett Brian Johnson hangja lett mélyebb és férfiasabb a Back In Black óta. Máskülönben minden a régi, és az mindenképp tiszteletreméltó, hogy az AC/DC úgy öregedett meg, hogy a trendlovaglással nem csinált majmot magából, ugyanakkor úgy képes új dalokat írni, hogy a közönségnek meg sem fordul a fejében, hogy mit keresnek még ezek a vén hülyék a szórakoztatóiparban. Az pedig már csak nagyon apró adalék az AC/DC fontosságához, hogy Magyarországon, a Nox és Bódi Guszti országában, ahol a koncertek elmaradni szoktak, a klubokat meg ledózerolják, szóval ebben a zenei siralomvölgyben két nap alatt fogyott el az összes jegy a jövő márciusi AC/DC-koncertre.

Sony/Columbia, 2008

Figyelmébe ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.

Az individuum luxusa

  • Balogh Magdolna

Igazi szenzációnak ígérkezett ez a láger­napló, hiszen a mű 1978-ban csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg a szerző magán­kiadásában, többszöri kiadói elutasítás és a publikálás jogáért folytatott 12 évnyi küzdelem után.