Koncert - Hírnevükhöz méltón - Biohazard és Monster Magnet Budapesten

  • V. Á.
  • 2008. november 27.

Zene

Most már teljesen világos, hogy 2008 azok éve volt koncertszinten, akik a kilencvenes évek elején-közepén merültek el jobban a rockzene világában. A nyári nagy hármas után (csaknem egy héten belül játszottak nálunk a korszak sztárzenekarai: a Helmet, a Life Of Agony és a Ministry) most két egymást követő napon merítkezhetett meg ismét a budapesti közönség a nosztalgiában a Biohazard és a Monster Magnet műsora alatt. V. Á.

Most már teljesen világos, hogy 2008 azok éve volt koncertszinten, akik a kilencvenes évek elején-közepén merültek el jobban a rockzene világában. A nyári nagy hármas után (csaknem egy héten belül játszottak nálunk a korszak sztárzenekarai: a Helmet, a Life Of Agony és a Ministry) most két egymást követő napon merítkezhetett meg ismét a budapesti közönség a nosztalgiában a Biohazard és a Monster Magnet műsora alatt.

A Biohazard kizárólag az első három lemezéről (Biohazard, Urban Discipline, State Of The World Address) játszott - a New York-i zenekar pár éves szünet után (a Means To An End lemez után hivatalosan is feloszlottak) a megalakulás húszéves jubileumát megünneplendő állt újból össze, mégpedig a klasszikus felállásban. Azaz visszatért a '95-ben távozott Bobby Hambel gitáros, aki a korai időkben meghatározó részét képezte a Biohazardnak, mind zeneileg - hiszen nem sokkal korábban kezdődött az egymástól addig élesen elkülönülő, punkból építkező hardcore és a metál összeolvadása, és ebben tagadhatatlan a Biohazard és a klasszikus rockból merítő gitárszólókat felsorakoztató Hambel szerepe -, mind fazonilag a meggörnyedt Angus Youngra emlékeztető, ringlispílként pörgő figurájával. Hambel a Biohazardból való kiebrudalása után egy ideig a Cro-Mags nevű hardcore-legenda egykori tagjaival zenélgetett White Devil néven, aztán eltűnt: egy ideig azt sem lehetett tudni róla, él-e, hal-e, állítólag lepusztult alkoholistaként egy ideig egy Biohazard-rajongónál lakott, aki eltartotta, de ez lehet akár városi legenda is. A Biohazard megmaradt triója a kifulladásig még öt lemezt készített különböző gitárosokkal kiegészítve, egyre kevesebb sikerrel, úgyhogy a feloszlás előtti időszakban Billy Graziadei gitáros-énekes projektjeiről, valamint Evan Seinfeld basszusgitáros-énekes pornókarrierjéről és Tera Patrick pornószínésznővel kötött házasságáról többet lehetett olvasni, mint magáról a zenekarról.

A papírforma szerint a Bobby Hambellel kiálló Biohazard a klasszikus éra dalaival nem hibázhat, de a csurig telt Dieselben megrendezésre kerülő koncert második dalának félbeszakítása és az utána következő, tíz perc körüli kínos szünet közben majdnem felülvizsgáltam ezt a nézetemet. Állítólag a kontroll, vagyis a színpadon a zenekar felé szóló hangrendszer halt be, és el lehet képzelni, hogy mekkora káosznak kell lennie ahhoz a hangzásban, hogy még egy ilyen rutinos rókákból álló csapatnak is abba kelljen hagynia az ezerszer játszott What Makes Us Tick? dalt úgy a huszadik másodperc tájékán. A technikai nehézségek azonban kimondottan jót tettek a koncert hangulatának, hiszen amíg a beszámolók szerint Bécsben kedélyes kis nosztalgiabuli kerekedett a koncertből, itt a levonulás után visszatérő, felpaprikázott Biohazard-tagok - állítólag az öltöző berendezését röpke tíz perc alatt sikerült mérgükben leamortizálniuk - egészen pontos képet festettek arról, hogyan is zenél a színpadon négy nagyon dühös brooklyni proligyerek. Tökéletesen: a hangzás a keverőnél állva kimondottan élvezhető volt, az említett lemezek legendás tételei - az Urban Discipline ugye maga a gettó dühe dalokba öntve - pedig valóban ebben a felállásban szólalnak meg a legjobban. Azt csak most lehetett észrevenni, hogy Hambel mennyire hiányzott ebből a zenekarból - ezzel kapcsolatban csak annyi adalék, hogy hiába nem játszik különösebben technikás dolgokat, de az ízes, gyakran wah pedállal színezett, Black Sabbath/Led Zeppelin jellegű szólóit az utána jövő gitárosok rendre elsumákolták -, de a színpadkép is úgy élt igazán, hogy jobbszélen nem egy megszeppenten álldogáló Rob Echeverriát lát a néző, hanem egy olyan, megkergült dervisre emlékeztető alakot, aki egyébként pontosan ugyanúgy néz ki, mint a korabeli videoklipekben, csak a haja lett hosszabb és az arca beesettebb kissé.

*

A másnap a Wigwamban játszó Monster Magnet koncertjét viszont semmiféle technikai malőr nem szakította meg, és még a kezdés időpontját is sikerült percre pontosan betartatni. Ennek köszönhetően az előzenekar Nebulát (Eddie Glass egykori Fu Manchu-gitáros Hendrix ihlette zenekara) sikerült két szám híján teljesen lekésnem, ami már csak azért is nagy kár, mert ez a csapat stonerkörökben titkos favoritnak számít, és az elcsípett két dal is tökéletesen visszaadta azt a hangulatot, amit csak a Kyuss és utódzenekarai képesek prezentálni élőben.

A Monster Magnetre pedig nem lehet mást mondani, csak azt, hogy hibátlan: Dave Wyndorf énekes-gitáros-ipari kábítószer-fogyasztó ugyan rettenetesen meghízott az utóbbi időkben, és a koncert alatt végig a nyakában lógó gitáron is csak minden harmadik szám alatt pötyögött valamit, amúgy jelzésértékkel, de még így is ördögi frontember, és az énekhangja sem kopott meg. Sőt, a műsort is úgy állította össze, hogy noha volt hiányérzetem (a Heads Explode és a God Says No negligálása különösen fájó pont volt, de a legutóbbi 4 Way Diablóról sem játszottak), mégis tökéletes ívet kapott a koncert a késői, retrós-slágeres Monster Magnet-dalok közé helyezett, pszichedelikusabb hangulatú korai darabokkal. A Monster Magnet persze az előbbiek miatt lett MTV-siker a kilencvenes évek közepén, és az akkori klipnóta, a Negasonic Teenage Warhead jelentette ennek a koncertnek a fénypontját, a powertripes Space Lorddal együtt. Kevesen tudják, hogy Wyndorf mindössze tíz évvel fiatalabb a rockzene legnagyobb veteránjaként tisztelt Lemmy Kilmisternél, aki egyébként a hawkwindos munkásságával komoly hatással volt a jóval kevésbé híres, de minimum ugyanakkora karizmával bíró hősünkre, úgyhogy a Monster Magnetet akár a második számú Motörheadként is tisztelhetjük innentől kezdve, és ha Wyndorf megéri a hatvanat, Lemmy pedig a hetvenet, talán csapnak is egy közös, jubileumi turnét. Az lenne a tökéletes nosztalgia.

Diesel, november 20.; Wigwam, november 21.

Neked ajánljuk