Koncert - Hírnevükhöz méltón - Biohazard és Monster Magnet Budapesten

  • V. Á.
  • 2008. november 27.

Zene

Most már teljesen világos, hogy 2008 azok éve volt koncertszinten, akik a kilencvenes évek elején-közepén merültek el jobban a rockzene világában. A nyári nagy hármas után (csaknem egy héten belül játszottak nálunk a korszak sztárzenekarai: a Helmet, a Life Of Agony és a Ministry) most két egymást követő napon merítkezhetett meg ismét a budapesti közönség a nosztalgiában a Biohazard és a Monster Magnet műsora alatt. V. Á.

Most már teljesen világos, hogy 2008 azok éve volt koncertszinten, akik a kilencvenes évek elején-közepén merültek el jobban a rockzene világában. A nyári nagy hármas után (csaknem egy héten belül játszottak nálunk a korszak sztárzenekarai: a Helmet, a Life Of Agony és a Ministry) most két egymást követő napon merítkezhetett meg ismét a budapesti közönség a nosztalgiában a Biohazard és a Monster Magnet műsora alatt.

A Biohazard kizárólag az első három lemezéről (Biohazard, Urban Discipline, State Of The World Address) játszott - a New York-i zenekar pár éves szünet után (a Means To An End lemez után hivatalosan is feloszlottak) a megalakulás húszéves jubileumát megünneplendő állt újból össze, mégpedig a klasszikus felállásban. Azaz visszatért a '95-ben távozott Bobby Hambel gitáros, aki a korai időkben meghatározó részét képezte a Biohazardnak, mind zeneileg - hiszen nem sokkal korábban kezdődött az egymástól addig élesen elkülönülő, punkból építkező hardcore és a metál összeolvadása, és ebben tagadhatatlan a Biohazard és a klasszikus rockból merítő gitárszólókat felsorakoztató Hambel szerepe -, mind fazonilag a meggörnyedt Angus Youngra emlékeztető, ringlispílként pörgő figurájával. Hambel a Biohazardból való kiebrudalása után egy ideig a Cro-Mags nevű hardcore-legenda egykori tagjaival zenélgetett White Devil néven, aztán eltűnt: egy ideig azt sem lehetett tudni róla, él-e, hal-e, állítólag lepusztult alkoholistaként egy ideig egy Biohazard-rajongónál lakott, aki eltartotta, de ez lehet akár városi legenda is. A Biohazard megmaradt triója a kifulladásig még öt lemezt készített különböző gitárosokkal kiegészítve, egyre kevesebb sikerrel, úgyhogy a feloszlás előtti időszakban Billy Graziadei gitáros-énekes projektjeiről, valamint Evan Seinfeld basszusgitáros-énekes pornókarrierjéről és Tera Patrick pornószínésznővel kötött házasságáról többet lehetett olvasni, mint magáról a zenekarról.

A papírforma szerint a Bobby Hambellel kiálló Biohazard a klasszikus éra dalaival nem hibázhat, de a csurig telt Dieselben megrendezésre kerülő koncert második dalának félbeszakítása és az utána következő, tíz perc körüli kínos szünet közben majdnem felülvizsgáltam ezt a nézetemet. Állítólag a kontroll, vagyis a színpadon a zenekar felé szóló hangrendszer halt be, és el lehet képzelni, hogy mekkora káosznak kell lennie ahhoz a hangzásban, hogy még egy ilyen rutinos rókákból álló csapatnak is abba kelljen hagynia az ezerszer játszott What Makes Us Tick? dalt úgy a huszadik másodperc tájékán. A technikai nehézségek azonban kimondottan jót tettek a koncert hangulatának, hiszen amíg a beszámolók szerint Bécsben kedélyes kis nosztalgiabuli kerekedett a koncertből, itt a levonulás után visszatérő, felpaprikázott Biohazard-tagok - állítólag az öltöző berendezését röpke tíz perc alatt sikerült mérgükben leamortizálniuk - egészen pontos képet festettek arról, hogyan is zenél a színpadon négy nagyon dühös brooklyni proligyerek. Tökéletesen: a hangzás a keverőnél állva kimondottan élvezhető volt, az említett lemezek legendás tételei - az Urban Discipline ugye maga a gettó dühe dalokba öntve - pedig valóban ebben a felállásban szólalnak meg a legjobban. Azt csak most lehetett észrevenni, hogy Hambel mennyire hiányzott ebből a zenekarból - ezzel kapcsolatban csak annyi adalék, hogy hiába nem játszik különösebben technikás dolgokat, de az ízes, gyakran wah pedállal színezett, Black Sabbath/Led Zeppelin jellegű szólóit az utána jövő gitárosok rendre elsumákolták -, de a színpadkép is úgy élt igazán, hogy jobbszélen nem egy megszeppenten álldogáló Rob Echeverriát lát a néző, hanem egy olyan, megkergült dervisre emlékeztető alakot, aki egyébként pontosan ugyanúgy néz ki, mint a korabeli videoklipekben, csak a haja lett hosszabb és az arca beesettebb kissé.

*

A másnap a Wigwamban játszó Monster Magnet koncertjét viszont semmiféle technikai malőr nem szakította meg, és még a kezdés időpontját is sikerült percre pontosan betartatni. Ennek köszönhetően az előzenekar Nebulát (Eddie Glass egykori Fu Manchu-gitáros Hendrix ihlette zenekara) sikerült két szám híján teljesen lekésnem, ami már csak azért is nagy kár, mert ez a csapat stonerkörökben titkos favoritnak számít, és az elcsípett két dal is tökéletesen visszaadta azt a hangulatot, amit csak a Kyuss és utódzenekarai képesek prezentálni élőben.

A Monster Magnetre pedig nem lehet mást mondani, csak azt, hogy hibátlan: Dave Wyndorf énekes-gitáros-ipari kábítószer-fogyasztó ugyan rettenetesen meghízott az utóbbi időkben, és a koncert alatt végig a nyakában lógó gitáron is csak minden harmadik szám alatt pötyögött valamit, amúgy jelzésértékkel, de még így is ördögi frontember, és az énekhangja sem kopott meg. Sőt, a műsort is úgy állította össze, hogy noha volt hiányérzetem (a Heads Explode és a God Says No negligálása különösen fájó pont volt, de a legutóbbi 4 Way Diablóról sem játszottak), mégis tökéletes ívet kapott a koncert a késői, retrós-slágeres Monster Magnet-dalok közé helyezett, pszichedelikusabb hangulatú korai darabokkal. A Monster Magnet persze az előbbiek miatt lett MTV-siker a kilencvenes évek közepén, és az akkori klipnóta, a Negasonic Teenage Warhead jelentette ennek a koncertnek a fénypontját, a powertripes Space Lorddal együtt. Kevesen tudják, hogy Wyndorf mindössze tíz évvel fiatalabb a rockzene legnagyobb veteránjaként tisztelt Lemmy Kilmisternél, aki egyébként a hawkwindos munkásságával komoly hatással volt a jóval kevésbé híres, de minimum ugyanakkora karizmával bíró hősünkre, úgyhogy a Monster Magnetet akár a második számú Motörheadként is tisztelhetjük innentől kezdve, és ha Wyndorf megéri a hatvanat, Lemmy pedig a hetvenet, talán csapnak is egy közös, jubileumi turnét. Az lenne a tökéletes nosztalgia.

Diesel, november 20.; Wigwam, november 21.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.