lemez - Maiden Heaven: A Tribute To Iron Maiden

  • V. Á.
  • 2008. augusztus 7.

Zene

Nem is lehetne jobb felvezető az idei Sziget nulladik napjára konfirmált Iron Maiden-koncerthez a Kerrang magazin szokásos tribute-lemezeinek (volt már például olyan, amikor a Master Of Puppets huszadik évfordulójára készítettek anyagot: nyolc különféle banda játszotta a Metallica klasszikus albumának dalait) soron következő darabja, az Iron Maiden-feldolgozáslemez. Mivel az Iron Maident mindenki ismeri, és azzal is tisztában van a legtöbb zenehallgató, hogy egy ilyen jellegű anyagon három kategóriát lehet megkülönböztetni (az első az eredeti dal meggyalázása, a második a korrekt iparosmunka, a harmadik pedig az, amikor az illető zenekar igyekszik a nótát a saját képére formálni), talán csapjunk is a lecsóba.

Nem is lehetne jobb felvezetõ az idei Sziget nulladik napjára konfirmált Iron Maiden-koncerthez a Kerrang magazin szokásos tribute-lemezeinek (volt már például olyan, amikor a Master Of Puppets huszadik évfordulójára készítettek anyagot: nyolc különféle banda játszotta a Metallica klasszikus albumának dalait) soron következõ darabja, az Iron Maiden-feldolgozáslemez. Mivel az Iron Maident mindenki ismeri, és azzal is tisztában van a legtöbb zenehallgató, hogy egy ilyen jellegû anyagon három kategóriát lehet megkülönböztetni (az elsõ az eredeti dal meggyalázása, a második a korrekt iparosmunka, a harmadik pedig az, amikor az illetõ zenekar igyekszik a nótát a saját képére formálni), talán csapjunk is a lecsóba.

Az elsõ kategóriából itt szerencsére senki nincs, a másodikba pedig nagyjából besorolható a lemez nyolcvan százaléka. Bruce Dickinson jellegzetes szirénahangját ugyanis senki nem képes reprodukálni, ezért az õ nevével fémjelzett éra dalait a szereplõk nagy része egyszerûen adaptálta a saját hangzására, illetve az énekhangra, a Paul Di'Anno-korszak dalaiból pedig pont az a pimasz, punkos lendület hiányzik, ami annak idején kiemelte a bandát a hasonszõrûek mezõnyébõl. Innen a Trivium-féle Iron Maiden talán a legsikerültebb, és még ez is nagyon-nagyon vérszegény az eredetihez képest, a többirõl meg ne is beszéljünk, ahogy a Metallica-féle Remember Tomorrow-átiratról se talán. Két darab dal van igazából, ami elviszi a lemezt, mert ezek majdnem tökéletesek: a Machine Head által eldarált Hallowed Be Thy Name ugyan semmit nem tesz hozzá az eredetihez, mégis gyilkos Robb Flynn durva énekével és a jellegzetes Machine Head-hangzással. Viszont még ennél is nagyobb ász a teljesen ismeretlen Ghostlines Brave New World-adaptációja, ami teljesen metálidegen a maga zongorás-akusztikus gitáros hangszerelésével, mégis ez az egyetlen, ami méltó az eredetihez.

Kerrang, 2008

*** és fél

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.