Nem is lehetne jobb felvezetõ az idei Sziget nulladik napjára konfirmált Iron Maiden-koncerthez a Kerrang magazin szokásos tribute-lemezeinek (volt már például olyan, amikor a Master Of Puppets huszadik évfordulójára készítettek anyagot: nyolc különféle banda játszotta a Metallica klasszikus albumának dalait) soron következõ darabja, az Iron Maiden-feldolgozáslemez. Mivel az Iron Maident mindenki ismeri, és azzal is tisztában van a legtöbb zenehallgató, hogy egy ilyen jellegû anyagon három kategóriát lehet megkülönböztetni (az elsõ az eredeti dal meggyalázása, a második a korrekt iparosmunka, a harmadik pedig az, amikor az illetõ zenekar igyekszik a nótát a saját képére formálni), talán csapjunk is a lecsóba.
Az elsõ kategóriából itt szerencsére senki nincs, a másodikba pedig nagyjából besorolható a lemez nyolcvan százaléka. Bruce Dickinson jellegzetes szirénahangját ugyanis senki nem képes reprodukálni, ezért az õ nevével fémjelzett éra dalait a szereplõk nagy része egyszerûen adaptálta a saját hangzására, illetve az énekhangra, a Paul Di'Anno-korszak dalaiból pedig pont az a pimasz, punkos lendület hiányzik, ami annak idején kiemelte a bandát a hasonszõrûek mezõnyébõl. Innen a Trivium-féle Iron Maiden talán a legsikerültebb, és még ez is nagyon-nagyon vérszegény az eredetihez képest, a többirõl meg ne is beszéljünk, ahogy a Metallica-féle Remember Tomorrow-átiratról se talán. Két darab dal van igazából, ami elviszi a lemezt, mert ezek majdnem tökéletesek: a Machine Head által eldarált Hallowed Be Thy Name ugyan semmit nem tesz hozzá az eredetihez, mégis gyilkos Robb Flynn durva énekével és a jellegzetes Machine Head-hangzással. Viszont még ennél is nagyobb ász a teljesen ismeretlen Ghostlines Brave New World-adaptációja, ami teljesen metálidegen a maga zongorás-akusztikus gitáros hangszerelésével, mégis ez az egyetlen, ami méltó az eredetihez.
Kerrang, 2008
*** és fél
