Metálfronton az idei Sziget legnagyobb dobása a tizenkét évvel a feloszlása után idén újból összeállt Carcass fellépése volt. A grindcore-vonalon elindult brit zenekar (Bill Steer gitáros egy ideig a Napalm Death tagja volt: a Scum című grindcore-alapmű felén hallható is a játéka; ennek az anyagnak a borítóját egyébként Jeff Walker basszusgitáros-énekes tervezte) a Svédországból áthozott Mike Amott gitárossal kiegészülve olyan klasszikus lemezeket tett le az asztalra, mint például a Necroticism - Descanting the Insalubrious vagy a legnagyobb Carcass-mű, a klasszikus heavy metal hatásokkal operáló Heartwork. Az egész szakma által várt áttörés azonban elmaradt: először Amott lécelt le, hogy Black Sabbath ihlette rockzenét játsszon a Spiritual Beggars főnökeként, majd összehozta a mai napig működő Arch Enemyt; egy elhibázott szerződéskötés a Sony-Columbiával pedig végképp felőrölte a zenekart. A megmaradt tagok az egykori Cathedral-tag Mark Griffithsszel kiegészülve előbb Blackstar néven próbálkoztak, majd egyetlen lemez (Barbed Wire Soul) megjelenése után Ken Owen dobos súlyos betegségének köszönhetően ez a csapat is földbe állt. A Carcass idén tért vissza egy turné erejéig, amelyre a felépülőfélben lévő Ken Owent is magukkal hozták. Annak ellenére, hogy a zenekar állítólag igen morózus hangulatban volt a koncert után, az öltözőben már kisimult arcú zenészekkel találkoztam: Mike Amott gitáros csibészes mosolyú rock 'n' rollernek, a kopott Whitesnake-pólót viselő, kissé már őszülő Jeff Walker pedig jóval joviálisabb figurának bizonyult.
*
Magyar Narancs: Melyikőtök találta ki, hogy újra összehozzátok a Carcasst?
Jeff Walker: Mike.
MN: Szóval te voltál az, aki körbetelefonálta a többieket.
Mike Amott: Igen, én (bólogat).
JW: Azt, gondolom, tudod, hogy Mike az egyetlen közülünk, aki megmaradt a metálszcénában, és rendszeresen koncertezik az Arch Enemyvel. A rajongók így hozzá mentek oda, és őt fárasztották azzal, hogy folyamatosan a Carcass felől érdeklődtek. Nagyon sok olyan ember is volt közöttük, aki az életkoránál fogva nem láthatott minket annak idején, így Mike fejébe szöget ütött a dolog, hogy öszsze kellene hozni a Heartwork-felállású Carcasst.
MN: Kivéve persze Ken Owen dobost.
JW: Igen. Ken annak idején rengeteg szörnyűségen ment át: hét évvel ezelőtt egy agyvérzés után nyolc hónapra kómába került, és mostanra sem épült fel teljesen.
MA: Nem akartunk szokványos jótékonysági koncertet szervezni, az szerintem megalázó lett volna a számára is...
JW: Nem is az lett belőle.
MA: ...most viszont kvázi teljes értékű tagként hoztuk magunkkal a turnéra. Feljön a színpadra, bemutatjuk a közönségnek, és dobol is egy keveset, de persze messze nincs olyan állapotban, hogy végigjátsszon egy teljes koncertet, ezért ugrott be a helyére Daniel Erlandsson az Arch Enemyből. Azt gondolom, hogy Ken még ebben a formában is élvezi a dolgot, és ez rendben is van így.
MN: Terveztek új lemezt, készülnek friss Carcass-dalok?
JW: Nem. Hogy őszinte legyek, nincs sok esély arra, hogy Ken felépüljön annyira, hogy úgy tudjon dobolni, mint a betegsége előtt, nélküle pedig nem akarunk új dalokat írni. Ráadásul annak idején, amikor fiatal kis suttyók voltunk, mindegyikünk teljes szívvel-lélekkel tolta a Carcass szekerét, mostanra meg már öregebbek vagyunk néhány évvel, mindenki máshol él, más zenében utazik. Bill teljesen ráállt erre a retro-hippi vonalra a Firebirddel, Mike-nak pedig ott az Arch Enemy, ráadásul ő Svédországban él a mai napig.
MN: És te, Jeff, mivel töltötted a Carcass nélküli éveket?
JW: Unatkoztam (röhögünk). Annak idején annyira fiatal voltam, amikor elindítottuk a Carcasst, hogy nem dolgoztam soha, mert mire abba az életkorba kerültem volna, amikor az emberek elkezdenek dolgozni, a zenekar már futott annyira, hogy elég pénzt keressek vele, és ezzel együtt időm sem lett volna egy rendes munkahelyre. Amikor aztán a Carcass bemondta az unalmast, muszáj volt valami melót találnom. A kormánynak dolgoztam egyébként. Most mit nézel ilyen meglepetten? A kormánynak dolgozni teljesen rock 'n' roll, szex, drogok... (röhögünk).
MN: De azért a zenével sem szakítottál teljesen, csináltál például egy country-feldolgozáslemezt Jeff Walker and Die Fluffers néven.
JW: Igen, az volt az én kis egotripem. Jó móka volt feldolgozni a saját stílusomban olyan ősöreg klaszszikusokat, mint például Johnny Cash The Man Comes Aroundja, vagy Neil Young és Hank Williams dalait. Egyébként is kedvelem a countryt, és erre a lemezre összecsődítettem az összes zenészhaveromat. Szerepel rajta például Billy Gould (Faith No More, Brujeria), meg Shane Embury a Napalm Deathből, és persze a carcassos srácok, Ken és Bill. Talán ez a lemez is egy jelentős állomás volt abban, hogy legalább egy turné erejéig összeálljon a Carcass, mert ez volt az első alkalom, hogy a feloszlás után újra együtt zenéljünk. Egyébként vendégszerepeltem is itt-ott: többek között a Napalm Death The Code Is Red... albumán, meg játszottam egyszer-kétszer a brujeriás arcokkal is.
MN: Mike, mit gondolsz a legutolsó Carcass-albumról (Swansong), amelyen már nem játszottál?
JW (vigyorogva): Gyűlöli.
MA (fapofával): Nem is hallottam (röhög). Komolyra fordítva a szót: amikor meghallottam, éppen én is nagyon rajta voltam a hetvenes évek zenéjén, tudod, akkoriban készült a Spiritual Beggars első lemeze, az Another Way To Shine, és nagyon viccesnek találtam, hogy Jeffék is elmozdultak ebbe a retrósabb, rock 'n' rollosabb irányba. Amúgy azt az egy dalt, amit játszunk róla (Keep On Rotting In The Free World - V. Á.), nagyon szeretem, az egy nagyszerű nóta.
JW: Azt egyébként valószínűleg kevesen tudják, hogy Mike már a Heartwork lemezen sem gitározik olyan sokat. Az összes ritmusgitárt Bill játszotta fel, Mike csak a saját szólóit nyomta. Amúgy a Swansong is ezzel a módszerrel készült (de ott már Carlo Regadas szólózott - V. Á.).
MN: Mike, emlékszem egy korabeli interjúra, miután kiszálltál a Carcassból, amelyben azt mondtad, hogy nem érdekel már a death metal, és csakis a hetvenes évek zenéjét hallgatod, és ezért hagytad ott a zenekart. Ehhez képest egy-két évvel később már kinn volt a debütáló Arch Enemy-lemez, amiről elmondható, hogy egyenes folytatása a Carcassnak, ráadásul az utolsó Carcass-lemez, meg később a Blackstar-anyag is magán viseli a hetvenes évek stílusjegyeit. Tényleg a zenei nézeteltérések vezettek a kilépésedhez vagy közrejátszott más is?
MA: Látod, erre nem emlékszem pontosan. Az biztos, hogy közrejátszott az is, hogy akkoriban megcsömörlöttem a stílustól, és valami másba akartam fogni, más emberekkel.
JW: Nagyon hülyén és klisésen hangzik, ha azt mondom, hogy egy zenekar olyan, mint egy házasság, de tényleg így volt ez Mike esetében is. Ráadásul még a Heartwork idején is nagyon fiatalok voltunk, huszonhárom-huszonnégy éves fejjel vettük fel azt a lemezt, és egy ilyen forrófejű kölyökre, mint Mike volt annak idején, nehéz észérvekkel hatni, egyszerűen azt csinálta, amit a szíve diktált. Ennyi idő elteltével mondjuk könnyű okosnak lenni.
MN: Annak idején, a Carcass feloszlásakor miért nem játszottatok búcsúturnét?
JW: Mert nem mi vagyunk az Iron Maiden (nevet). Erre nagyjából az a válasz egyébként, hogy annyira csömörünk volt az egész huzavonától, ami a Swansong megjelentetése körül zajlott, hogy gyakorlatilag amikor az Earache végül kihozta a lemezt, a zenekar már nem is létezett. Azt hiszem, végül Bill mondta ki, hogy ezt ilyen formában nem csinálja tovább. Ez a mostani koncertsorozat felfogható úgy is, mint a búcsúturnénk. Búcsúturné tizenkét évvel későbbre halasztva.
MN: Annak idején a "világ második legnagyobb rock 'n' roll svindlijének" nevezted, hogy a Carcass a Columbiához, majd az Earache-hez is leszerződött a Swansonggal.
JW: Az csak amolyan keserű viccelődés volt tőlem. A Sony-Columbia kifizetett nekünk egy rakás pénzt azért a lemezért, amelyet végül nem voltak hajlandóak megjelentetni, aztán amikor az anyagot átvittük az Earache-hez, természetesen ők is fizettek érte. Tulajdonképpen egy albumért kétszer kaptunk pénzt. Más kérdés, hogy a huzavona a Columbiával gyakorlatilag felőrölte és megölte zenekart.
MN: Mai fejjel mit gondolsz, megérte?
JW: Mint tapasztalat mindenképp.
