A dán Volbeatet Michael Poulsen énekes/gitáros hozta össze pár éve, miután teljesen elege lett elõzõ zenekarának, a hörgõs-metálos Dominusnak a dolgaiból, meg egyébként is Elvisre és Johnny Cashre kattant világéletében. Poulsen a Volbeat élén minden megfejtés nélkül nekiállt olyasféle rock `n' rollt játszani, mintha a Danko Jones találkozna a Life Of Agonyval (utóbbi fõleg Poulsen hangadottságai miatt áll), és összehozott kettõ darab lemezt (The Strength, The Sound, The Songs és Rock The Rebel/Metal The Devil). Az elsõre még csak a jó szimatú rockrajongók figyeltek fel, fõleg Európában, a nemrég Amerikában is megjelent Rock The Rebel elõtt viszont úgy borult térdre a szakma, mintha baseballütõvel csaptak volna a reflexpontjára mindenkinek. Nem mellesleg pedig akkora partit csaptak idén a Szigeten ezek a halászgyerekek, hogy szinte csak respektbõl mondom, hogy a Danko Jones hajszálnyival megelõzte õket, de egyébként egál.A Guitar Gangsters and Cadillac Bloodról pedig nem lehet ezek után semmi újat mondani, azon túl, hogy pontosan ugyanolyan, mint az elõzõ két anyag. Negatívumként is citálhatnám ezt persze: hiszen amikor a Szigeten elõvezették az akkor még megjelenés elõtt álló lemez egyik dalát, az elsõ fülre szinte csak a Rock The Rebel nyitódala, a The Human Instrument parafrázisának tûnt, Jon Larsen dobos pedig még mindig annyira ötlettelenül játszik, hogy szinte fizikai fájdalmat érzek, amikor csaknem minden refrén alá odaszegel egy stílusidegen kétlábgépezést.
A dalok minõsége viszont nem változott, és ha a Motörhead harmincvalahány éve megél az állandó önismétlésbõl, akkor a Volbeatnek sem kívánhatok kevesebb jót - hiszen az a zenekar, amely ennyire önfeledt vigyorgásra és bólogatásra késztet egy teljes lemezen át, abszolút megérdemli ezt.
Rebel/Mascot, 2008
*****
