lemez - Volbeat: Guitar Gangsters and Cadillac Blood

  • V. Á.
  • 2008. szeptember 18.

Zene

A dán Volbeatet Michael Poulsen énekes/gitáros hozta össze pár éve, miután teljesen elege lett előző zenekarának, a hörgős-metálos Dominusnak a dolgaiból, meg egyébként is Elvisre és Johnny Cashre kattant világéletében. Poulsen a Volbeat élén minden megfejtés nélkül nekiállt olyasféle rock `n' rollt játszani, mintha a Danko Jones találkozna a Life Of Agonyval (utóbbi főleg Poulsen hangadottságai miatt áll), és összehozott kettő darab lemezt (The Strength, The Sound, The Songs és Rock The Rebel/Metal The Devil). Az elsőre még csak a jó szimatú rockrajongók figyeltek fel, főleg Európában, a nemrég Amerikában is megjelent Rock The Rebel előtt viszont úgy borult térdre a szakma, mintha baseballütővel csaptak volna a reflexpontjára mindenkinek.

A dán Volbeatet Michael Poulsen énekes/gitáros hozta össze pár éve, miután teljesen elege lett elõzõ zenekarának, a hörgõs-metálos Dominusnak a dolgaiból, meg egyébként is Elvisre és Johnny Cashre kattant világéletében. Poulsen a Volbeat élén minden megfejtés nélkül nekiállt olyasféle rock `n' rollt játszani, mintha a Danko Jones találkozna a Life Of Agonyval (utóbbi fõleg Poulsen hangadottságai miatt áll), és összehozott kettõ darab lemezt (The Strength, The Sound, The Songs és Rock The Rebel/Metal The Devil). Az elsõre még csak a jó szimatú rockrajongók figyeltek fel, fõleg Európában, a nemrég Amerikában is megjelent Rock The Rebel elõtt viszont úgy borult térdre a szakma, mintha baseballütõvel csaptak volna a reflexpontjára mindenkinek. Nem mellesleg pedig akkora partit csaptak idén a Szigeten ezek a halászgyerekek, hogy szinte csak respektbõl mondom, hogy a Danko Jones hajszálnyival megelõzte õket, de egyébként egál.A Guitar Gangsters and Cadillac Bloodról pedig nem lehet ezek után semmi újat mondani, azon túl, hogy pontosan ugyanolyan, mint az elõzõ két anyag. Negatívumként is citálhatnám ezt persze: hiszen amikor a Szigeten elõvezették az akkor még megjelenés elõtt álló lemez egyik dalát, az elsõ fülre szinte csak a Rock The Rebel nyitódala, a The Human Instrument parafrázisának tûnt, Jon Larsen dobos pedig még mindig annyira ötlettelenül játszik, hogy szinte fizikai fájdalmat érzek, amikor csaknem minden refrén alá odaszegel egy stílusidegen kétlábgépezést.

A dalok minõsége viszont nem változott, és ha a Motörhead harmincvalahány éve megél az állandó önismétlésbõl, akkor a Volbeatnek sem kívánhatok kevesebb jót - hiszen az a zenekar, amely ennyire önfeledt vigyorgásra és bólogatásra késztet egy teljes lemezen át, abszolút megérdemli ezt.

Rebel/Mascot, 2008

*****

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.