Váradi Balázs

Pragmatikus, a jogállamiságra mint eszközre, nem pedig mint alapértékre tekintő közgazdászok nem azon sápítoznak manapság, hogy mit művel a kormánytöbbség a jogainkkal, azt meghagyják a jogvédőknek. Inkább azért ráncolják a homlokukat, hogy hol maradnak a sokunk által szükségesnek tartott, a kétharmaddal és a töretlen választói bizalommal az eddigieknél nagyobb eséllyel megvalósítható strukturális reformok.

Az emberek viszonya a bizonytalansághoz a pszichológia, az antropológia, a szociológia és a közgazdaságtan egyik kedvenc témája. Vannak olyan lutrik (a tőzsde, a póker, a lottó vagy a rulett), amelyekbe sokan annak ellenére beszállnak, hogy növelik a játékost amúgy is körülvevő bizonytalanságot. Ezek közül egyes lutrik, azok, amelyeket a profi tőzsdei spekuláns, a jó pókerjátékos vállal el, pusztán statisztikailag, a várható értéket tekintve jó üzletet jelentenek. Mások (lottó, rulett) statisztikailag a játékosoknak veszteségesek, sokan mégis beszállnak - csak a pszichológusok tudják, miért.

Politics és (public) policy. A két fogalomra nincs külön, közismert magyar szó. Az elsőt politikának, az utóbbit - leginkább a művelői - köz- vagy szakpolitikának szokták hívni, de a témától egy lépésnél távolabb állók nem is értik a különbséget, hisz magyarul mindkettő: politika. Pedig a kettő ég és föld. A politics a hatalom megszerzéséről, megtartásáról, kiterjesztéséről szól, a policy pedig a társadalomra, gazdaságra is hatással bíró gyakorlásáról, a köz ügyeinek alakításáról (amit, ne feledjük, ugyancsak egy csoport irányít).

A közösségi oldalak a népi politikai kezdeményezések nagyszerű terepei. Sok jóérzésű ismerősöm csatlakozott az egyik ilyenhez, a "Mondjunk le az aug. 20-i tűzijáték élményéről az árvízkárosultak javára!!!" elnevezésű Facebook-csoporthoz, melynek hamarjában nem kevesebb, mint kétszázötvenezer tagja került. Ezért a sajtó és maga a kormány is reagált rá. A csoport célja miatt bennem feltoluló felháborodást nem tudom a csoport üzenőfalán kiadni magamból, mert ahhoz csatlakoznom kéne hozzájuk. Az ellencsoport ("Mondjunk le az árvízkárosultak segítéséről az aug. 20-i tűzijáték élményéért!!!") inkább csak arra jó, hogy tesztelje az olvasók képességét az értő olvasásra (csekély) és a virtuális kiabálásra (jelentős). Muszáj tehát a dühömet újságcikké szublimálnom - ez jön most. Elnézést.

Gerő András a galamus.hu honlapon elsiratja a 162 év után elparentált önálló magyar oktatási minisztériumot. Én most hadd sírjak egy olyan másfél évszázados képződmény sorsa miatt, amit inkább utálni szokás. Más aligha zokog felette: a Pénzügyminisztériumot senki se szereti. Utálja a nép, mert hozzá tartozik az APEH, és mert a neve is mutatja, hogy nála a pénz, és nem ad belőle. Utálják a politikát közelebbről ismerők, az abban részt vevők is, mert arrogáns módon, pénzügyi szempontból állít le értékesnek gondolt terveket, vagy vonja el a már megítélt pénzt. A klasszikus, szállóigeszerű válasz valamely komplett ágazatot lázba hozó kulturális, oktatási vagy támogatási programra a mindenkori PM-államtitkár szájából így hangzik: "Nálunk az ekkora összeg kerekítési hiba."A kormányzat más fertályain is tapintható most a káröröm. De miért baj mégis az a tény, hogy a Lónyay Menyhérttől Oszkó Péterig érő lánc következő szeme nem miniszter, hanem szimpla államtitkár lesz?

Az állam elveszi a pénzünket, a háborúban véradót szed, parancsol ügyésznek és rendőrnek, iskolába kényszeríti gyermekeinket, börtönbe azt, aki ellenáll neki, élet és halál legitim ura. Hobbestól tudjuk, a szörnyű óriás tengeri szörny ő, Leviáthán, a bestia, akinek "(...) puszta látása is halálra ijeszt" (Jób 41,9). Baj-e, ha nagyra nő, és ha baj, lehet-e adócsökkentéssel fogyókúrára fogni?

Sokan örülnek, sokan aggódnak, hogy a választásokon győztes Fidesz kényére-kedvére módosíthatja az alkotmányt. Baj-e ez, vagy nagyszerű lehetőség egy rossz rendszer jobbítására?

"Ráadásul, és ezt félve mondom, a közigazgatásban és az önkormányzatokban is előfordulhat, hogy a dolgozók egy része már - rossz szokás szerint - a választások utáni időkre készül, ezért, mondjuk úgy, takaréklángon üzemel" - nyilatkozott Rádai Eszternek 2009. december 6-án Magyarország miniszterelnöke. Rossz szokás? Megkérem az olvasót, tekintsen magába! Képzelje el a következő helyzetet: tudván tudja, hogy főnökét négy hónap múlva leváltják, azt is tudja, ki lesz az új főnök, és azt is, hogy egészen mások lesznek az elképzelései, mint a mostaninak. Ráadásul az, hogy a jelenlegi főnökének megtette, amikre utasította, valószínűleg már eleve fekete pontnak számít majd az utódnál. Vajon milyen lélekkel látna bármilyen feladathoz, amellyel a még épp regnáló főnök bízta meg, s hetek, hónapok munkáját igényli - viszont ez a munka szinte biztosan feleslegesnek bizonyul majd? Na ugye!

Egyre-másra kapjuk a jeleket szakértőktől, elnöki bölcsektől, nemzetközi intézményektől, hogy az ország egyik rákfenéje a korrupció. Megmozdult a rendőrség is, a következő kormány működésének első hónapjai pedig, ha hiszünk a Fidesz vezetőinek, a korrupt politikusokkal való kérlelhetetlen leszámolás ideje lesz. Készüljünk a szezonra! Mit kell tudni a politikai korrupcióról? Hol tenyészik? Mivel táplálkozik?

Ha nem tűnt volna még fel, akármikor hozzák is nyilvánosságra a pártok programjaikat, akármikor tartanak is kampánynyitó nagygyűlést, az országgyűlési választási kampány elkezdődött. Ilyenkor éles lőszerrel lőnek: a Svédországban többpárti szakértői munkával a lehetőségekhez igazított nyugdíjrendszer magyarországi bevezetésének felvetéséből egy pillanat alatt habzó szájú nyilatkozatháború lesz, egy tisztes szakpolitikus, ha fel mer vetni valamit, amit egy-két éve még pártja vezető gazdaságpolitikusai is megfontolandónak tartottak, egy perc alatt az utcán találja magát. Szaporodnak a szórólapok a postaládákban, furcsa napszakokban csengenek a sose használt vezetékes telefonok, indulnak a nyugdíjasklub- és falugyűlés-látogatások, készülődnek a cédulagyűjtő kommandók, a pártok csokorba gyűjtik a sportolóikat, színészeiket és zenészeiket.

Amikor közgazdászok arról vitatkoznak, miért nem hajt végre a magyar kormányzat olyan strukturális szakpolitikai változtatásokat ("reformokat"), melyek révén hatékonyabb lenne az állam, versenyképesebb az ország, gyorsabb a növekedés, a beszélgetők hamar eljutnak oda, hogy a hiba a politikában van. A nyavalyás politikusok csak az újraválasztásukra koncentrálnak, nem hajlandók olyasmibe fogni, aminek a haszna csak öt-tíz év múltán mutatkozik meg. Na ja, a demokrácia a baj! Ha a beszélgetés nem a nyilvánosság előtt zajlik, ilyenkor valaki félig viccesen benyögi, hogy bezzeg Chilében a Pinochet mellett dolgozó chicagói közgazdászoknak nem kellett azzal foglalkozniuk, hogyan hatottak megbízójuk népszerűségére a javaslataik. Akinek csak kicsit nem tetszettek az intézkedések, nem számított, akinek nagyon nem, azt a helikopterből a tengerbe hajították. Hja, Dél-Korea gazdasága is egy diktatúra alatt emelkedett ki! Már Hobbes is megírta, hogy a monarchia jobb államforma, mint részérdekek között tántorgó pluralista alternatívái.