A közösségi oldalak a népi politikai kezdeményezések nagyszerű terepei. Sok jóérzésű ismerősöm csatlakozott az egyik ilyenhez, a "Mondjunk le az aug. 20-i tűzijáték élményéről az árvízkárosultak javára!!!" elnevezésű Facebook-csoporthoz, melynek hamarjában nem kevesebb, mint kétszázötvenezer tagja került. Ezért a sajtó és maga a kormány is reagált rá. A csoport célja miatt bennem feltoluló felháborodást nem tudom a csoport üzenőfalán kiadni magamból, mert ahhoz csatlakoznom kéne hozzájuk. Az ellencsoport ("Mondjunk le az árvízkárosultak segítéséről az aug. 20-i tűzijáték élményéért!!!") inkább csak arra jó, hogy tesztelje az olvasók képességét az értő olvasásra (csekély) és a virtuális kiabálásra (jelentős). Muszáj tehát a dühömet újságcikké szublimálnom - ez jön most. Elnézést.
Miről van szó? Miért vagyok felháborodva, és kire vagyok dühös? Csak nem azokat a szerencsétlen családokat gyűlölöm, akiknek minden értékét, életük munkáját elvitte a víz? Tőlük sajnálom az újrakezdéshez szükséges pár milliót?
A legkevésbé sem. Elfogadom, hogy a természeti csapások utáni segítségnyújtás az állami feladatok egyike lehet - bár a bennem élő kőszívű közgazdász ezt inkább körültekintéssel, öngondoskodással, biztosítással, mintsem kormányzati adományokkal oldaná meg. Az ugyanis, hogy valahol fotogén módon, látványosan veri a sors az embereket, szerintem nem teszi őket inkább érdemessé az állami segítségre, mint akit autóbaleset, rablás, váratlan betegség vagy épp a mennykő sújt. Még akkor sem, ha e hétköznapi csapások még a nyári hírhiányban sem kerülnek be a tévéhíradóba.
Az epe attól az érzelemvezérelt tudatlanságtól önt el, amiről negyedmillió honfitársam bizonyságot tett - köztük diplomás barátaim, ismerőseim, s gyanítom, olvasóim közül is jó páran.
E tudatlanság a költségvetéssel kapcsolatos, s nem vet számot - legelőször is - a nagyságrendek eltérésével. Vajon az olvasó szerint a budapesti tűzijáték százmilliójából hány családi ház jön ki? Emberek ezreinek, tízezreinek egzisztenciáját újjáteremteni a tűzijátékok tízmillióiból nem lehet - ennek a belátásához elég volna az alapműveletekre, elsősorban az osztásra hajlandónak lenni. Márpedig az, hogy a népnek fogalma sincs arról, mi mennyit hoz és mi mennyibe kerül, a költségvetési populizmus legfőbb táptalaja. Ezért lehet elhitetni a szavazókkal, hogy a használt miniszteri autók lecserélésének tiltása és a szavazók adóterheinek érezhető csökkentése ugyanaz a nagyságrend. Ennek a szomorú ignoranciának az enyhítése a közoktatás, a kormányzat, a civil szervezetek és az újságírók közös, sürgős feladata lenne.
Másodjára azt tanúsítja a mozgalom, hogy a nép nem hajlandó belegondolni abba: egy-egy költségvetési kiadási tétel különbözőképp érinti az egyes állampolgárokat. Az óvodákra költött források kidobott pénzek a gyermektelen öregek szempontjából, a Nyíregyházára vezető autópálya felesleges a soproniaknak, az Opera szubvenciójából a siketeknek semmi hasznuk, a BKV támogatása merő herdálás, ha valaki autóval jár vagy biciklivel, vagy otthon marad. Tisztességes ember a költségvetés bármely kiadási tételéről csak akkor fogalmaz meg javaslatot, ha legalább egy minutát elgondolkodott már azon, hogy ha neki nem is, vajon másnak esetleg hajthat-e hasznot az eltörölni kívánt kiadás? A tűzijáték közvetlenül a gyerekeknek és a gyermeklelkű, az ilyes élményt élvező felnőtteknek kedvez (egy felmérés szerint a megkérdezettek 8 százaléka még azt is vállalta, hogy kérdezőbiztos szemébe mondja: a károsultak segítése helyett ragaszkodik a tűzijátékhoz); közvetve meg a turizmusból élőknek. Az a személy, aki az egyik csoportba se tartozik, és unja, nacionalista, kommersz giccsnek tartja a tűzijátékot, taszítja a vele járó tömeg, és meg se nézi (például mert Amerikában él), pont úgy viselkedik, mint az az öreg, aki szerint nem kell állami óvoda, az a soproni, aki lemondana a nyíregyházi autópályáról, az a botfülű, aki szerint boldoguljon az Opera a jegybevételeiből, az a dzsipes, aki a városi pénzt a BKV-tól venné el. Még az is lehet, hogy valóban érdemes lenne spórolni ott, ahol az illető javasolja - de felbuzdulását nagyvonalúnak, erkölcsösnek nehéz lenne minősíteni.
És végül vöröset látok a költségvetési politikához való naiv és szelektív hozzáállástól is. A közösségi pénzügyek nagy kérdése az, hogy kinek és mekkora terhet jelentenek az egyes adónemek, bevételi források, és kinek és mekkora társadalmi hasznot hajtanak az egyes költségvetési kiadások. Vajon az utóbbi hasznok meghaladják-e az előbbi terhek negatív hatásait? Nem mellékes, hogy a politikai rendszer jól vagy rosszul oldja meg ezt a feladványt, képes-e kiszámolni ezeket a hatásokat, kidobni a pazarló kiadási és a szélsőségesen torzító bevételi elemeket; megtalálni a jó adókat és a hasznos programokat. Nem kis részt ezen múlik, hogy harminc év múlva Ausztria vagy Románia vetélytársai leszünk-e. Mivel minden tételnek vannak nyertesei és vesztesei, ez természetesen nem felkent közgazdászok, hanem a politikai intézményrendszeren (vagy a Facebookon) keresztül a közösség egészének feladata. Ebben a közgazdászok számításaikkal csupán segíteni tudnak. Ám a rendszer a maga egészében vizsgálandó - mert az egyes tételek egyes csoportoknak jók vagy rosszak, és mert mindennek megvan a maga ára.
Illene tehát azt a két kérdést is feltenni, hogy (1) megéri-e Magyarországnak, a magyar településeknek évente egyszer tűzijátékot szervezni, és ha igen, mekkorát, és (2) hogyan, mikor, mennyivel és milyen csatornákon kell az árvízkárosultakon segíteni. Nem kellene viszont antropomorf, szimbolikus okokból (körülbelül: nem illik rongyrázni, ha valaki épp meghal a családban) összekötnünk két kiadási tételt, és érzelmi felbuzdulásból, minden reflexió nélkül a pénz átpumpálását követelni az egyikből a másikba. Az ország nem család, a tűzijáték meg nem puccos parti. Ha a nemzeti szolidaritás szimbolikus demonstrálása a cél, azt számos olyan módon is el lehet érni, ami miatt nem maradnak hoppon turisták meg magyar kisfiúk, kislányok százezrei. (A kiadási és bevételi tételek impulzív és manipulatív párosítgatása persze gyakori jelenség. Legutóbb a kórházszövetség akart magának hamburgeradót - meg persze annak a bevételét.) Nincs az a jó adórendszer, vagy értelmesen összerakott kiadási struktúra, amely a laikusnak időnként ne okozna erkölcsi rosszérzést. De sokkal rosszabb lenne az a költségvetés, amit a tájékozatlan nép végiggondolatlanul önző, a tévéhíradó által inspirált javaslatai alapján írnak át. (Nyugalom: a tűzijáték esetében nem írják át.)
Aki szereti Mikszáthot, biztosan emlékszik a lőcsei városvezetésre. Az elöljárók, akik, gondolom, amúgy is feketében jártak, hasonló felbuzdulásból öltöztettek mindenkit feketébe a bíró halálának megbosszulásáig.
Rosszul végződött az az eset is.
