Ha nem tűnt volna még fel, akármikor hozzák is nyilvánosságra a pártok programjaikat, akármikor tartanak is kampánynyitó nagygyűlést, az országgyűlési választási kampány elkezdődött. Ilyenkor éles lőszerrel lőnek: a Svédországban többpárti szakértői munkával a lehetőségekhez igazított nyugdíjrendszer magyarországi bevezetésének felvetéséből egy pillanat alatt habzó szájú nyilatkozatháború lesz, egy tisztes szakpolitikus, ha fel mer vetni valamit, amit egy-két éve még pártja vezető gazdaságpolitikusai is megfontolandónak tartottak, egy perc alatt az utcán találja magát. Szaporodnak a szórólapok a postaládákban, furcsa napszakokban csengenek a sose használt vezetékes telefonok, indulnak a nyugdíjasklub- és falugyűlés-látogatások, készülődnek a cédulagyűjtő kommandók, a pártok csokorba gyűjtik a sportolóikat, színészeiket és zenészeiket.
Ha valamelyik párt tisztségviselője, jelöltje, aktivistája a kedves olvasó, világos, mi ilyenkor a feladata, hagyja is a lapot, a pártközpontban van plakát és enyv. De ha (vagy amikor épp) nem résztvevője, csak szemlélője a show-nak, három attitűddel állhat neki a következő tíz hét hangzavarának: elfordul, mérlegel vagy nézővé válik.
Aki elfordul, hányingerrel átkattint a híradó kezdetekor, a Blikkért nyúl a Magyar Hírlap vagy a Népszava helyett, aki kikódolja az öszszes olyan állomást az autórádió beállított csatornái közül, amelyen bármi más is megszólal, mint zene, annak kár is tovább olvasnia ezt a cikket.
Aki próbálja majd átlátni, melyik pártígéretnek mi lesz a következménye, mi mivel egyeztethető össze, vajon mi működhet, mi nem, mi mennyibe kerülhet, az az én emberem: jut neki sok olvasnivaló a Narancsban is, másutt is, és neki csináljuk majd sokadmagammal a www.mitigernek.hu-t is, de ez a cikk most neki sem szól.
Ezt az egotripet annak az olvasónak írom, aki hajlamos a kampányt sportközvetítésként tekinteni, és inkább a harcot, a szép mozdulatokat, az ügyes húzásokat értékelni, mintsem hogy azzal foglalkozzon, mi is történik majd a következő négy évben, ha az egyik vagy a másik játékos győz.
Hadd idézzek fel egy személyes emléket: még hónapokkal ezelőtt, egy bulin azt kérdezte tőlem valaki: szerintem a magyar politika inkább sakk, vagy inkább póker? Reflexből azt válaszoltam: a politika kinek ez, kinek az. Nem mondtam hülyeséget, hiszen a politikai játékszabályok részben íratlanok, ezért folyton változnak és a játék részeként változtathatók is: mindenki mást játszik, ugyanazon a táblán. De ez reflexből adott, kitérő válasz volt egy szellemes kérdésre; itt és most, a kampány kezdetének apropóján még egyszer nekifutok.
Az első fontos állításom, hogy a helyes válasz: sem ez, sem az.
Nem elsősorban azért, mert a hasonlatok mindig tökéletlenek és ad hocok: a politika nem póker, nem sakk, és nem is bridzs, makaó vagy Monopoly, hanem sui generis: politika. Ez persze igaz, de a játék kedvéért tegyük zárójelbe.
Hanem inkább azért sem nem sakk, sem nem póker a politika, mert a társasjátékokban aki nyer, legfeljebb annyit nyer, amennyit a vesztes veszít - többnyire még kevesebbet. Más szóval, e játékok mind zéró vagy negatív összegűek (ha csak a pénzbeli kifizetéseket nézzük, a póker, mint minden kaszinóban játszott játék például negatív: a játékosok közötti csatából él meg a kaszinó).
A politika is lehet ilyen, de szerencsére lehet pozitív összegű is. Gladstone és Disraeli egymás elleni párbaja után nem az egyik vagy a másik, hanem mindkettő kapott szobrot, joggal: whigek és toryk párbajozhattak ugyan a parlamentben és a választásokon, de közben a váltakozó liberális és konzervatív kormányzatok csatájából valami jó sült ki. Konkrétan: kiterjesztették a választójogot, enyhítették a szegénységet, növelték az életszínvonalat, és a szigetlakók szempontjából igen költséghatékonyan a világ leghatalmasabb nemzetévé tették Nagy-Britanniát.
Sokan, sokszor, sok helyütt mondták el, hogy épp az ilyen, a politikát pozitív összegűvé tevő mozzanatok (az ún. államférfiúi kvalitások) fájón hiányoznak a magyar politikából.
Na, eleget ködösítettünk: akkor inkább sakk vagy inkább póker?
Elsőre a sakk tűnik a pontosabb metaforának: két játékos a két nagy párt, a parti állása minden lépés után nagyjából mindenki előtt ismert, a két játékosnak pedig van ideje és kapacitása előre gondolkodni, elemezni, a felhalmozott tapasztalatokból meríteni. A játszma vége pedig előre adott, csak háromféle lehet. Világos győz, sötét győz, vagy döntetlen a vége a dalnak: vagy az egyik nagy párt alakít kormányt, vagy a másik, vagy koalícióra lépnek.
Inkább a póker mellett szól viszont az, hogy a játék valójában többszereplős, a fő ellenfél mellett a nagyoknak a vélhetően gyengébb játékosok (MDF, LMP) kiejtésére-kizárására is figyelniük kell. Nagyon fontos, hogy a sakktól eltérően folyamatosan bizonytalansággal kell szembenézni. Habár a politikában - szemben a pókerrel - csak kevésbé az a bizonytalanság forrása, hogy nem látom az ellenfél lapjait, inkább az, hogy nem tudom, mivel kell szembenéznünk a jövőben, mit talál az ügyészség, mi történik az államkötvények piacán, ez a kettő hasonló szituációt eredményez. Hisz a játszma a viszonylag hamar, szabott ponton rendszeresen bekövetkező show-down, a választások felé halad, amikor kiderül, kinek az erősebb a lapja, és az visz minden zsetont, ami az asztalra került. Ez is a pókerhasonlat mellett szól: a tét mibenlétébe is beleszólnak a játékosok: hogy miről szól a választás, mire kapnak mandátumot, azt részben maguk mondják meg, de akár el is hallgathatják.
Ítéljék meg: nekem a fentiek alapján a póker tűnik találóbb metaforának.
Egy biztos: sakkban-pókerben egyaránt csak akkor érdemes kibicelni, ha tudja az ember, hogyan játsszák őket. Minél jobban ért hozzá a néző, annál több értelme van és annál élvezetesebb figyelni akár Phil Ivy-t, akár Kaszparovot, akár az öregeket a parkban. És bosszankodni is csak akkor lehet rajta igazán.
Márpedig legalább a kibicelésbe nehéz nem beszállni, ha már, akár tetszik, akár nem, az életünk következő négy éve a tét.
