Pragmatikus, a jogállamiságra mint eszközre, nem pedig mint alapértékre tekintő közgazdászok nem azon sápítoznak manapság, hogy mit művel a kormánytöbbség a jogainkkal, azt meghagyják a jogvédőknek. Inkább azért ráncolják a homlokukat, hogy hol maradnak a sokunk által szükségesnek tartott, a kétharmaddal és a töretlen választói bizalommal az eddigieknél nagyobb eséllyel megvalósítható strukturális reformok.
Hol maradnak? Lesznek-e egyáltalán?
Mielőtt a kolumnista kristálygömbjébe tekint, tegyünk egy kis rendet a fogalmak között. Mik is ezek a reformok, és miért mantrázzuk szükségességüket?
Az OECD legutóbbi rólunk szóló országjelentésében van egy ábra, amely két tengelyen ábrázolja a tagországok közszolgáltatásait: mennyire teljesítenek jól, és mennyi közpénzt emésztenek fel. A magyar közszolgáltatások mindkét szempontból csapnivalóak: a GDP ugyanekkora szeletéért másutt (például Svédországban) sokkal jobb teljesítményt lehet kapni, és a hazai színvonalú teljesítményt sokkal olcsóbban is elő lehet teremteni (Szlovákiában, Lengyelországban).
A strukturális reformok szervezési, ösztönzési és mindenféle egyéb átalakítással az ország egésze számára tennék hatékonyabbá közszolgáltatásainkat. Ez a hatékonyságnövekedés járhat azzal, hogy ugyanazt a teljesítményt kevesebb adóforintból préseljük ki, de azzal is, hogy az átszervezés után ugyanannyi (vagy több) közpénzből lényegesen több és jobb szolgáltatást lesz képes nyújtani az állam. Azaz: mozdulhatunk Szlovákia felé vagy Svédország felé.
A mi hazánkban a reformok - amikre a kormányok általában a pénzszűke miatt szánták el magukat, például 1995-ben vagy 2006-ban - általában a szlovák modell felé tendálnak: a hatékonyságot közpénzkivonás mellett igyekeznek növelni. Ezzel azonban sok baj van. Egyrészt ez a hagyomány rontja a reformok hazai sajtóját. Ha egyszer ez a megszorító fajta dívik, nemigen látunk példát a másik, nem a pénzkivonásra koncentráló, hanem az életünk minőségét javító és a gazdasági növekedést serkentő (azaz svéd típusú) reformokra. Másrészt úgy tűnhet, hogy a kizárólag államtalanító, bizonyos állami kiadásokat és szerepeket visszanyíró változtatások automatikusan hatékonyságnövelő reformok lennének - pedig ez nincs így. Elképzelhető olyan átalakítás, ami után ugyanazt a szolgáltatást kevesebb pénzből is elő lehet állítani, de ha a változtatásokat nem gondolják végig és tervezik meg alaposan, előfordulhat, hogy az állam végül kevesebb pénzért kevesebbet is nyújt, a közszféra hatékonysága pedig nemhogy nem javul, de egyenesen romlik.
Miután tisztáztuk, hogy mik is azok a reformok, és miért szeretjük őket, lássuk, lesznek-e jövőre, és ha igen, milyenek? Spekulációinkat kósza sajtóhírekre, Matolcsy Györgynek a FigyelőNetnek adott november 25-i, méltatlanul visszhang nélkül maradt interjújára, Varga Mihálynak a Mokka c. tévéműsorban elhangzott szavaira, és már nyilvánosságra került anyagokra, tervezetekre, vitairatokra alapozzuk.
Az első, fontos hír, hogy míg ősszel úgy tűnt, a Fidesz az adóátrendezéstől várt növekedésre tesz fel mindent, máshoz nem is nyúl, most úgy tűnik, a kormány igenis reformokat kontemplál. Mik lennének ezek?
A közoktatásban és a felsőoktatásban már látjuk, hogy kicsit több közpénzért (erre utal a pedagógus-életpálya kívánalma) egy markánsan szelektív, az állami ukáz által jobban uralt rendszer felé fordulna a KDNP irányítása alatt és a Fidesz oktatáspolitikusaival is konfliktusban álló tárca. Ez többünk szerint tragikus hiba, amely kárt okoz, nagyobb egyenlőtlenséget és roszszabb PISA-pontszámokat hoz majd. De annak, aki hisz benne, kétségtelenül reform lesz.
Az egészségügyben a kormányzat - miután markáns hatékonyságcsökkentő gesztusokat tett a patikus- és a kórházi lobbinak - most vitairatokban ötletel, és keresgéli, hogy milyen hatékonyságnövelő változtatásokhoz tud ágazati támogatást szerezni. Egyelőre nem látszik, hogy a hamburgeradón kívül bármi érdemihez is tud-e - de ebben a Molnár Lajostól máig megszeppent szférában talán nagy konfliktus nélkül is van még esély kis lépésenkénti, apró javítgatásra. Ugyanakkor az a 100 milliárdos megtakarítás, ami Matolcsy György szerint a generikus gyógyszerek vásárlásával elérhető lenne, irreálisan túlbecsült összeg, s komoly kételyeket sugall arról, hogy bárki folytat-e komoly számításokat e területen.
Az állami adminisztráció megyei szintre delegálásának és összevonásának hasznáról még nem tudunk nyilatkozni, mert nem világos, hogy lesz-e bármi haszna.
Annak, hogy az önkormányzatok rendszeréhez - a közelgő csődhullám elhárításának imperatívuszán túl - hozzá akarna nyúlni a kormány, még semmi jele.
Az adminisztratív terhek sokat emlegetett csökkentéséről még azt sem tudjuk, melyik minisztériumhoz fog tartozni.
Biztató jelek mutatnak viszont arra, hogy a közösségi közlekedés Augiász-istállójából legalább néhány talicska trágyát kihordana a Fidesz. Való igaz, a tervezett változtatások körvonalait sem látjuk még - de abba, ahogy az utasellátós szendvicstolvaj-kalauzokon rugóztatják a bulvármédiát, vagy abba, hogy a parlament szűkíteni igyekszik a közszféra szakszervezeteinek lehetőségét az ország megbénítására, nem kevés jóindulattal a MÁV és a BKV rendbetételének előkészítő fázisát is beleláthatjuk.
Az ugyancsak a bulvármédiában a leszázalékolási korrupció ellen beindított tüzérségi előkészítés azt sugallja, hogy valamiféle szigorítást tervezhetnek a rokkantnyugdíjazás szabályait illetően is.
Az államadósság felszökött kamataiban (a felélhető magánnyugdíj-pénztári vagyon adta lauf dacára) hasonló kényszer van kódolva, mint a 1995-ös meg a 2006-os helyzetben: a kiadásokat csökkenteni kell. Úgy tűnik, lesznek reformok. Nagyjából olyanok, amilyeneket az elmúlt húsz évben megszoktunk. Elsősorban megszorító, nem előre megtervezett és végiggondolt, a kampányban bemutatott, hanem menet közben összetákolt, voluntarista változtatások, melyekről senki sem tudja majd, a spóroláson túl hogyan is növelik az állam hatékonyságát. Ha beválik, a magánnyugdíj-einstand a szokásosnál talán egy kicsit több időt ad a bevezetésükre. A nagy hatalmú érdekcsoportokra (orvosok) nagyobb, a rosszabb érdekérvényesítőkre (rokkantak, bakterek) kisebb figyelemmel, de lesznek.
Válámi ván, mondta egykor Rajkin bohóc. Válámi... de nem áz igazi.
