Az emberek viszonya a bizonytalansághoz a pszichológia, az antropológia, a szociológia és a közgazdaságtan egyik kedvenc témája. Vannak olyan lutrik (a tőzsde, a póker, a lottó vagy a rulett), amelyekbe sokan annak ellenére beszállnak, hogy növelik a játékost amúgy is körülvevő bizonytalanságot. Ezek közül egyes lutrik, azok, amelyeket a profi tőzsdei spekuláns, a jó pókerjátékos vállal el, pusztán statisztikailag, a várható értéket tekintve jó üzletet jelentenek. Mások (lottó, rulett) statisztikailag a játékosoknak veszteségesek, sokan mégis beszállnak - csak a pszichológusok tudják, miért.
Az emberek többsége azonban retteg a bizonytalanságtól: nem kockázatkeresők, hanem kockázatkerülők, ezért a várható értékből fakadó, statisztikailag fair árnál akár többet is hajlandóak fizetni annak, aki csökkenti a rájuk nehezedő bizonytalanságot. Ez tartja el a modern gazdaságok sokmilliárdos biztosítási szektorát.
De vajon hogy állnak ezzel a kormányok? Vajon a kormányok kül-, katona- vagy gazdaságpolitikai intézkedéseikkel növelik vagy csökkentik a polgáraikra nehezedő kockázatokat?
Mivel a polgárok inkább kockázatkerülők, és a kormánydöntések hatását leginkább ők viselik, azt gondolhatnánk, a kormánydöntések inkább a bizonytalanság csökkentését célozzák. Erre való a jóléti állam megannyi intézménye a gyestől a közlekedésbiztonságon át a nyugdíjig. Ne csak szociálpolitikára gondoljunk: a svéd hadsereg funkciója kétszáz éve az, hogy csökkentse az ország lerohanásának kockázatát. A tankönyvi anticiklikus gazdaságpolitika is azért takarékos a fellendülés éveiben, hogy legyen miből enyhítenie a munkanélküliséget, amikor beüt a krach.
Ám néha a kormányok maguk is növelhetik a bizonytalanságot, és kockázatot vállalnak országuk nevében. Hódító háborút indíthatnak, vagy bátran befektethetnek valamely ígéretes, de gyermekcipőben járó ágazat fejlesztésébe. Az IMF kiakolbólításával ezt tette a magyar kormány is: megnövelte az ország finanszírozásának kockázatát.
Eleve elítélendő-e az ilyen viselkedés? Semmiképp sem. Az óvatoskodást nem lenne bölcs dolog beleírni az alkotmányba. Ha az intézkedés várható értéke elég nagy, megérheti az országnak a döntés akkor is, ha az növeli a polgárokra leselkedő bizonytalanságot. A jó játékos, a jó hadvezér néha többletkockázatot vállal - a pozitív várható nyereség reményében.
Hogy jó volt-e egy-egy ilyen döntés, azt utólag is nehéz megítélni, mert nem a lutri konkrét kimenetele adja meg a választ. A jövő konkrét állampapír-piaci történései alig segítenek (majd) abban, hogy eldöntsük, helyes volt-e hazaküldeni az IMF-et. Ha elkerüljük a bajt, az intézkedés be fog épülni a Fidesz üdvtörténetébe, ha nem, mindenki ujjal fog mutogatni a hibás kormányra. Egyik se tisztességes: a lutri egyszeri, konkrét kimenetele keveset mond arról, hogy érdemes volt-e vállalni. A huszonegyben tizenkilencre butaság lapot kérni, és ezen az sem változtat, ha bejön az ász vagy a kettes.
A Valutaalap elkergetésével a kormány megnövelte a költségvetés finanszírozásában rejlő kockázatot. Ezt jól tükrözi a magyar államcsőd valószínűségét tükröző fogadás oddsának az ország szempontjából kedvezőtlen elmozdulása. Ez akkor is a kockázat megugrását jelzi, ha a dolgaink végül szerencsésen alakulnak, és közelébe se kerülünk a fizetésképtelenségnek.
Lehetett-e mégis felelős döntés, hogy a kormány visszautasította az IMF-et?
Lehetett. A kérdés az, mit kaptunk (mi, az ország - nem a Fidesz) várható értékben a lutriért cserébe?
Egy. Megszabadultunk a költségvetési hiány növelésének IMF-es tilalmától. Kettő. A Valutaalap hivatalnokai nem szólnak bele a magyar gazdaságpolitika konkrét terveibe, visszanyerünk tehát egy darab költségvetési-politikai szuverenitást.
Legyünk jóhiszeműek, és gondoljuk végig: megérhette-e?
Tekintsünk el attól, hogy a költségvetési hiányunkat legalább annyira korlátozza az Európai Unió és az állampapírpiacok, mint az IMF: két pandúrt könnyebb kicselezni, mint hármat. De lehet-e egyáltalán nyereség az országnak a nagyobb hiány lehetősége?
Lehet. Akkor, ha a kormánynak a nagyobb hiány olyan változtatásokra kell, amelyeknek a növekedés fenntartható gyorsulásában és a későbbi hiánycsökkentésben nagyobb a társadalmi haszna, mint a megugró hiány hatására emelkedő államadósság kamatterhekben jelentkező költsége.
Vannak-e ilyen lehetőségek? Minden újságolvasó fújja őket: további adóreform, a MÁV rendbetétele, a szociális támogatások, az önkormányzati rendszer és a közoktatás reformja. Meg lehetne-e valósítani őket hiánynövelés nélkül is, pusztán kiadáscsökkentésből vagy adóemelésből? A Fidesz szerint valószínűleg nem, de ezt mutatja a Gyurcsány-próbálkozások csúfos kudarca is. Ha lehet is, bizonyosan több népszerűségvesztés és ellenállás árán, mint ha hitelből vágnának bele.
Készül-e egyáltalán ilyenekre a kormány? Eddig nem sok jelét láttuk, de ez következhet a választási naptárból is. Szeretném azt hinni, hogy a kormánypárti gazdaságpolitikusok hisznek abban, hogy hamarosan ilyen reformok sorához látnak hozzá, és ezek sikere azon is múlik, hogy közben ne keserítse a népet megszorításokkal a kormány. Az IMF viszont valószínűleg szkeptikus. 'k jól tudják: a hiánynövelést milyen könynyedén el lehet tapsolni népszerűség-növelő, de az ország versenyképességét nem javító, populista vagy kétséges hatású intézkedésekre is. Rossz példáért sem kell a szomszédba menniük, elég, ha nyolc évet visszalapoznak a magyar naptárban. Nekik nem fáj a Fidesz népszerűségvesztése, és jobban szeretnék, ha a kétséges kimenetelűnek tartott intézkedéseinket nem újabb hitelből finanszíroznánk.
Valóban: az IMF támogatná azokat a bizonyos hatékonyságnövelő reformokat - erre külön világbanki hitelkeret volt elkülönítve. De el is várja, hogy elmagyarázzák neki, mit miért tesz a kormány, és legalább meghallgassák a tanácsait. Mondjuk ki: e konzultációk a halk szavú, öltönyös-nyakkendős zsarolás terepei. Az IMF stábja jól felkészült, intelligens, jó szándékú, de vakfoltokkal és egyoldalú beidegződésekkel megvert, a magyar kulturális és politikai kontextusra kevéssé érzékeny, és időnként alulinformált szakemberekből áll. Olyan főnökök parancsolnak nekik, akiknek a döntések más országokra gyakorolt hatásaival is számolniuk kell. Ezekkel a szakértőkkel kell néhány havonta megbeszélni azt, mire készül és mit tesz a magyar politika: ezt felfoghatjuk a kormányzati munka izzasztó, konfliktusokkal járó, de a döntéseket javítani képes, rutinszerű elemének. De felfoghatjuk a tervezett reformokat veszélyeztető külső kontrollnak is, ami kívülről korlátozná a népakaratot képviselő magyar kormány kétharmados politikai hatalmát. Ha a reformok összerakása és elfogadtatása elsősorban politikai feladat, egy csapat értetlen, számításokat követelő és lengető washingtoni könyökvédős mihaszna inkább a reformok sikerét fenyegető akadálynak tűnhet.
Ha nem is könnyű, igenis lehet jóhiszeműen olyan gondolatmenetet, olyan forgatókönyvet összeeszkábálni, amely mellett az IMF elkergetése felelős lépés volt. Ha a kormány zsebében ott a bölcsek köve, jó reformok sorára készül, és jól azonosítja, hogy a Valutaalap ezek sikerét akadályozná, érdemes lehetett vállalni a pluszkockázatot. Ha viszont bizalmatlanok vagyunk a kormány reformterveivel szemben, és hiszünk abban, hogy a Valutaalap reálisabban ítéli meg a kormány szándékait és szakértelmét, mint maga a kormány, akkor Matolcsy és Orbán kiszúrt velünk, akárhogy is alakul a tőkepiaci lapjárás.
Hogy van-e egyáltalán esély arra, hogy a kormány a mi érdekünkben mutatott ajtót az IMF-nek, az hamarosan, október 3-a után, a kormány gazdaságpolitikai csomagja és a költségvetés bemutatásakor kiderül.
Drukkoljunk. Néha bejön az a kettes.
