Amikor közgazdászok arról vitatkoznak, miért nem hajt végre a magyar kormányzat olyan strukturális szakpolitikai változtatásokat ("reformokat"), melyek révén hatékonyabb lenne az állam, versenyképesebb az ország, gyorsabb a növekedés, a beszélgetők hamar eljutnak oda, hogy a hiba a politikában van. A nyavalyás politikusok csak az újraválasztásukra koncentrálnak, nem hajlandók olyasmibe fogni, aminek a haszna csak öt-tíz év múltán mutatkozik meg. Na ja, a demokrácia a baj! Ha a beszélgetés nem a nyilvánosság előtt zajlik, ilyenkor valaki félig viccesen benyögi, hogy bezzeg Chilében a Pinochet mellett dolgozó chicagói közgazdászoknak nem kellett azzal foglalkozniuk, hogyan hatottak megbízójuk népszerűségére a javaslataik. Akinek csak kicsit nem tetszettek az intézkedések, nem számított, akinek nagyon nem, azt a helikopterből a tengerbe hajították. Hja, Dél-Korea gazdasága is egy diktatúra alatt emelkedett ki! Már Hobbes is megírta, hogy a monarchia jobb államforma, mint részérdekek között tántorgó pluralista alternatívái.
A demokrácia sokunknak önérték. A gyors gazdagodást hozó zsarnokság és a stagnáló népuralom közül nem egyértelmű, hogy az előző a jobb; a demokráciát önmagáért is szerethetjük, még akkor is, ha akadályozza a gazdasági növekedést. De tényleg akadályozza-e? És valóban úgy van-e, hogy mivel a diktátort nem korlátozzák a következő választások, képes hosszú távra előretekinteni? Valóban hamarabb hoz-e emiatt olyan szükséges döntéseket, amelyek haszna csak hosszú távon mutatkozik meg, legyenek azok gazdaságpolitikai vagy környezetvédelmi jellegűek? Sokakat csábít ez az összefüggés, gondoljunk csak a népszerű Jared Diamondnak a dominikai Trujillót és Balaguer-t erdővédelmi intézkedéseikért dicsérő passzusaira.
Mi viszont eleget spekuláltunk: lássuk, mit mutat az empíria. A demokráciák vagy a diktatúrák gazdasága növekszik gyorsabban?
Sajnos az ezzel foglalkozó szakcikkek legföljebb azt demonstrálják, hogy a gazdasági szabadság, a stabil tulajdonjogok, az, hogy nem kell mindenhez engedély - mindez jót tesz a növekedésnek. A demokrácia és a gazdasági növekedés közt a statisztika nem tud egyértelmű negatív vagy pozitív összefüggést kimutatni, részben azért, mert mind a két fogalom az országok többféle csoportosítását teszi lehetővé. Mindenesetre ahhoz elég sok gyorsan gyarapodó diktatúrát és stagnáló demokráciát találunk, hogy sem a diktatúra=növekedés, sem a demokrácia=növekedés állítást ne higgyük el. A nemzetközi összehasonlítások leginkább még azt támasztják alá, hogy a diktatúrák között nagyobb a növekedési ütem szóródása, mint a demokráciák között.
De miért nem azt találja a statisztika, amit fenti, a diktatúrákkal szemben némiképp apologetikus gondolatmenetünk sugall? Több okból. Először is azért, mert egyáltalán nem biztos, hogy a diktátor a népe boldogulásáért él és hal. Ne legyünk cinikusak, szép számmal akadnak ilyen, valóban jó szándékú kényurak is, de a történelem felmutat számos olyat is, akiket inkább a saját fogyasztásuk motivált (sétáljunk végig az Ermitázson, idézzük fel Imelda Marcos háromezer pár cipőjét) vagy valamiféle ideológia hajtott (gondoljunk Hitlerre vagy Sztálinra).
A messze tekintő, és ezért reformhajlamú egyeduralkodó csak egy a politikai rendszer és a gazdaság közötti kapcsolat lehetséges mechanizmusai közül. Lássunk egy másikat! Valóban, a demokráciában a kormány csak a következő választásig lát el. Ám lehet, hogy a diktátor ugyanígy retteg, hogy hatalma hamarosan véget ér - csak nem választási vereség, hanem merénylet vagy puccs következményeként. Bár a kormányok céljai és gyakorlata a demokráciában is jócskán eltérhet a közjótól, ott a választások a váltakozva hatalomra kerülő pártokat valamelyest mégiscsak visszaterelgethetik a helyes ösvényre. Ez a remény a diktatúrák esetén nincs meg: hiányzik a demokrácia mégoly gyenge, gyakran félrehordó, ám békés kiigazítási mechanizmusa. Ez magyarázhatja, hogy miért nagyobb a diktatúrák gazdasági teljesítményének szórása.
Végül van még egy mechanizmus, amely a diktatúrák gazdasági teljesítményét ronthatja. Ezt Ronald Wintrobe kanadai politikatudós a diktátor dilemmájának hívja.
Demokráciában a polgárok, a különböző rétegek, csoportok, fontos gazdasági, társadalmi szereplők egymással versenyezve, egymást túlkiabálva érvelnek, sorolják a saját ügyeiket jobb fényben feltüntető információkat, támogatják vagy ellenzik a pártok, a kormány és az ellenzék politikai húzásait. Más vesztenivalójuk, mint hogy ideiglenesen alulmaradnak az örökös politikai versenyben, nincs. Diktatúrában viszont van: egy rossz szó, és az illető már ki is esett az uralkodó kegyeiből, sőt elveszítheti vagyonát, szabadságát, fejét. "Fortélyos félelem igazgat..., s nem csalóka remény." A diktátornak nagyobb a hatalma, mint egy demokratikus kormánynak, de kevesebb az információja arról, hogy mit akar a népe, és mi lenne jó neki. Ez a szépen modellezhető csapda nemcsak zsarnoki berendezkedésű államokban figyelhető meg, hanem minden nehezen elhagyható, centralizált, diktatórikus szervezetben: vállalatban, egyesületben, pártban, egyházban.
Mindezt mérlegelve fogadjuk el tehát, mint kisebbik rosszat, hogy gazdaságilag stagnáló demokráciában kell élnünk? Nem feltétlenül. A pártok rövidlátásának valós káros hatásait részben a demokratikus kereteken belül is lehet enyhíteni, például az intézmények barkácsolásával. Erre példa a Költségvetési Tanács létrehozása, s ezt szolgálja egy sor független, a választási ciklusnál hosszabb időre kinevezett vezetésű, közvetve a gazdasági növekedést is szolgáló intézmény, például a Nemzeti Bank vagy az Állami Számvevőszék. Demokráciában persze a fontosabb független intézmények változtatásához, sőt működtetéséhez a mindenkori ellenzék támogatása is kell. Ehhez viszont arra is szükség van, hogy egy-egy pillanatra, legalább egy kompromisszumos törvény létrehozásának, egy elnök személyének a megszavazása erejéig jóhiszeműen kialkudott feltételekkel a politikai pártok képesek legyenek hosszú távra is előre tekinteni.
Különben marad a stagnáló demokrácia. Aminél persze van rosszabb, pusztán gazdasági szempontból is: a kudarcos diktatúra.
Sovány vigasz.
